Hol vagytok ti bús BÉKE galambok?
Miért nem turbékoltok?
Talán elment kedvetek, s megfagytok?
Szóljatok már, hogy felfordult a világ!
Hogy gyökerestől kifordult a fa, letört az ág
Rét kipusztult, nem nyílik nyárban virág
Hogy ember, embernek farkasa
Nem volt emberiség, ily önpusztító soha!

Olyan csodásak a pillanatok,
Ha kezet ráznak a híres napok.
Szilveszter és január elseje,
Egyik megy a másik jön sietve.
 
Mit hoz majd az élet varázslója?
Szakad fel ajkunkról félő sóhaj.
Előttünk áll kezében a könyvvel,
Melyre égi fény vakítón lövell.
 
Távolba néz, az egész világra,
Milyen a föld csillagok állása.

Ó de csodás, téli a táj!
Méteres hó erdő alján.
Fák ágain pamacs vastag,
Jeges hóként odafagytak.
 
Acélkék jég alatt patak,
Hídján át szánkónyom halad.
Lejtőkről kanyarog erre,
Gyerekek szánkózó helye.
 
Erdő szélén pár háztető, 
Mögöttük magasló fenyő.
Hótakaró alatt szundikál,
Pár zöld levél kikandikál.

Fogtam egy ceruzát, hogy majd rajzolok,
helyette gondoltam inkább szavakat írok,
lehet megtudnálak rajzolni egyszer tégedet,
de inkább rímekbe rejtem beszélgetésünket.

Már megint nagy tűzet raktatok!
Lobogó fénye az égre száll!
Nincs kegyelem számotokra sehol!
Pusztít  mindenhol  a kegyetlen halál!

Lobogó fénye jelzi az égre
Ezen az úton nincs megállás!
Pusztul az ember, állat, s nincs vége!
Hitek templomain is tűzkakas kiabál!

mint ezernyi apró pillangó
úgy hullámzik lelkem szüntelen
széttárja szárnyát, s mint forrongó
láva tör fel egy érzés bennem

Így hetvenhárom évesen, lassan, de biztosan, lelassultam. Hatvannyolc után kezdtem érezni, évente kettő, mára pedig, mintha három évet tennék magam mögé.

Ne vigasztaljon, kinek gáncsolni volt kedve,
alattomosan figyel, összetekeredve,
csak arra vár, hogy újra belém marjon,
avagy egy gonosz csapdába belecsaljon.

Ajtó előtt hagyd kint a seprűdet,
dobd messzire el varázskesztyűdet,
házamba boszorka sohasem térhetsz,
megenyhül e szívem, nem remélhetsz.

Sűrű dér szitál a tájon
Nem láthatsz át a homályon
Köd borult fűre, fára
Új évet köszönt a csend homálya

Csend van, egy varjú sem károg
Pedig a gonosz lelkek űzik a galambot
Éles csőrével üti az ártatlant
Sűrű ködben titkon osonhat

hatvanöt év... gyorsan elszáll
ősz tincseim elrejtettem
néha érzem, itt-ott már fáj
s mit akarok, elfelejtem

sokszor mégis gyerek vagyok
szertelen és akaratos
tánc közben a szemem ragyog
pillantásom titokzatos

nincsen még végrendeletem
bár léptem már nem szökellő
viszont a járókeretem
még biztos nem veszem elő

Őszi padon bús
kis cinke, lakatlan lett
a boldog fészke.
Majd hó lepi be
a templom teret, ahol
harangszó csendít.
Egy üzenetet,
tedd tisztába lelkedet,
adj szeretetet.
Magányos szíved,
ott gondozásra talál,
csak imádkozzál.

Teréz anya bölcs szava jut eszembe,
Érezd a másik ember mit szeretne.
Legyen az mosoly, kedves szó ölelés,
Önzetlen szeretetre kifejezés.

Ha szeretnek, ha nem ne várd azt viszont,
Életed során úgyis visszakapod.
Van alkalom, mikor ajándék tárgyi,
Ahhoz illendően kell adni-kapni.

 
Színes fények elmosódva,
Vibrálnak szét a színpadon.
Zene hallik álmodozva,
Az énekes halkan dalol.
 
Keringővel indul a tánc,
Repül a szoknyáknak fodra,
Párok forognak netalán,
A termet kőrbe táncolva.
 
Tangónál az érzelem győz,
Táncospárok összebújva,
Testük ölelésben időz,
Csak lábuk él a ritmusban.

 
Szilveszter csodás varázsa,
Jókedvű vidám mulatság,
Évtized búcsúztatása,
Daloló világ, táncra tánc.
 
Mikor éjfélt üt az óra,
Két húszas jelent új évet.
Himnusz hangzik oly boldogan,
Könnycsepp egyesek szemében.
 
Koccannak pezsgős poharak,
Kívánva boldog Új évet.
Röpködnek a legszebb szavak,

Köszönöm a sorsnak, az új esztendőt,
Istenem neked, a békés új jövőt,
beléptem egy hosszú folyosóra,
oldalajtók nyílnak, néha színpadra.

Jobbra-balra ó melyiket nyissam,
kijutnék-e Ady után én is Párizsban,
de nem, oda most ne is kívánjak,
pokoltűzét küldték művészet templomának.

Volt csendes utcák, veszett romantikák,
novemberi őszbe öltözött banditák,
megtévesztve kószálnak még mosolyognak, 
ám mögöttük vadfellegek gomolyognak.

             elmondok mindennap 
                 Úrhoz egy imát,
                   védje napom
                      jó sorsát.

Ma csendben maradok,
ám holnap kurjantok,
óév tőled búcsúzok,
sok éve így bukdácsolok.

Így takarnak rám az évek
sok-sok réteg takarót,
nyitott szememmel nézek,
mégsem látom a holnapot.

Itt van pedig kertek alatt,
aztán napról napra csak dagad,
minden napból élmény fakad,
míg rám az évek súlya ragad.