Anyám Anyám, tudom hol vagy Édesanyám,
ott hol megelőzött téged az én apám,
sírkert egyik sétaútja, hozzád vezet,
ima után elmondom tán, egy versemet.

Nyílnak már orgonák, csenevész a fürtje,
nem dúsak, torzak, ez is kornak sérültje,
panaszszóra mégsem nyílna, most az ajkam,
hiányod sok év után is beforratlan.

Elmúlt évek súlya alatt
összegyűltek az emlékek,
elfolyt idő árja alatt
megmaradtak a fényképek.

Tudom, hogy írtam neked,
ám válasz sosem érkezett,
megőriztem azt a szépet,
amit adott a képzelet.

Láttad-e fényét
a rohanó vonatnak?
Áttetsző homályát
a párás ablakoknak?

Láttad-e a költőt sírni
egy züllött éjszakán?
Sörös kupa mellett,
söntés lucskos pultján?

Láttad-e a lányt?
Ki eltűnt nesztelen,
mint hűvös árnyék
a pirkadó keleten.

A falusi kertek alatt,
szikrát szóró napsugarak.
Lassan házak mögé bújnak,
az árnyékok fátylat húznak.

Virágzó fákat még érint,
illatos mámorban fénylik.
Mint menyasszonyt simogatja,
melegével elringatja.

Házak felett a kémények,
büszkén állnak és kemények.
Ők még a napban strázsálnak.
onnan messzire ellátnak.

Albinoni: Adagio

Éltető szép emlék, léleksimogató,
Amikor felcsendül lágyan az Adagio.

hatvanhat évig óvtál, féltettél
bármit tettem, mindig megértettél
veled voltam, vigyáztam álmodra
és most könnyem hull árván sírodra

2021. április 30.

Felkelt a nap újabb remény,
Sugarával villan felém.
Virágzó fák ága között,
Szívembe is beköltözött.

Ereimben lángja lobban,
Ettől érzem magam jobban. 
Fénysugarak tovább jönnek,
Izmaim is feltöltődnek.

Minden amit elterveztem.
Új erővel végezhetem.
Teremtőmnek hálát adok,
Megköszönök minden napot.

Élet fonalából
szőtték szorgos kezek,
benne álom és vágy,
feszítő gond-hegyek.

Vasár- és ünnepnap
mily fennkölten hordta,
fáradt, öreg testét
bolyhába burkolta.

Szelíd, barna szeme
szinte alig látszott,
puha rojtok ringtak
hátán örömtáncot.

Felfeslett múlt, mint megtépett rongyok,
öltönyök helyett sorsokat hordok,
a lelkem megtelt, zsúfolt temető,
tétován toporog, jön a jövő,
itt hagytak, mégis tovább kell lennem,
velük maradok, itt élnek bennem,
a kezdet vége, a vég kezdete,
ebben a sávban leltem helyemre,
csak tákolt trónok a remény helyén,

Édes mama

Ők hordozzák az élet cseppjét,
adnak picinyke új életet,
őnekik a legnehezebb - ha
szenvedni látják a gyermeket.

Törődésük oly kiterjedt,
védő, féltő az ő kezük,
a legszebb virág is oly kevés,
amit adnak nekik gyermekük.

A telihold sápadt fénye
szétterül a nyári éjszakán,
gyorsan eltűnő hullócsillagok
névjegyet vésnek a sötét kupolán.

Fekete csendnek rabságában
nem alszom, ébren álmodom,
rád gondolok, de nem látlak,
ködtakaró ül kedves arcodon.

Kín gyötör szüntelen,
már nem is álom a képzelet,
valós tények gyötrik szívemet,
mondd, hova tűnt a szeretet?

Ez biztos téves út, melyen
oly régóta baktatok,
de mutasd meg azt az utat,
melyet érve hozzád tartozok.

Na, látod, mily nehéz, míg
keservesen szenvedek,
Te folyton kacagsz, nevetsz,
így a szerelmet kivérezteted.