Siratom a nyarat,
a napfényragyogást,
a vándormadarat,
őszi levélhullást,

jeges padon alvó,
reményvesztett embert,
kire a fagy rajzol
utolsó keresztet.

Siratom a hazát,
nagy Magyarországot,
minél gyönyörűbbet
ember még nem látott.

Vad nyugati szél
Egy történetet mesél
Elhagyott házról
Szeretetről, gyermek kacagásról

Üres a ház, nem fűstől kéménye
Csendes itt az udvar, a kert
Némák a gyermek szobák
Lehunyták szeműket, bezárták ablakát

Bús kutya is hiába ugat
Idegent vélt jönni, de elhallgat
Üresek a madár fészkek
Nem kell már a rigó ének

Tollhegye serceg halkan a papíron,
a sok feltolult gondolatot írom,
kezem megáll, majd nézek a semmibe,
ó mennyi szavat fogok a kezembe.

Most csak úgy szórom hintem mindenfelé,
négy égtáj, vagy inkább kétszer hét felé,
jussanak oda is, hol nem is várják,
zengjenek tőlük, hegedűk és hárfák.

Bárány ballag bíbor réten,
legelészik ott serényen,
bendő tele, szép az élet,
jó a kedve, nem is béget.

Bárány ballag szikes réten,
bánatosan, búsan lépdel,
kopár a föld, a Nap éget,
fű hiánytól fel-felbéget.

Emlékszel mikor búcsúztunk?
Fiatalon szét vált utunk
Tele reménnyel ment vonatunk tovább
Meghódítani jött felénk az ismeretlen világ

Azóta sok idő száguldott idővonatán tova
Milyen volt életünk, egy nem várt csoda
Szélsebesen repült velünk a vonat
Jó, s szép, öröm, bánat kísérte utunkat

Csak úgy futólag -
érintsed ajkaddal
az én ajkamat,
hadd érezzem édes,
bódító illatodat.

Csak úgy futólag -
nyújtsd felém kezedet,
tapintsam ujjaid begyét,
halkan rebegem füledbe
becéző, drága nevedet.

Csak úgy futólag -
adok majd hálát
az emlékező múltnak,
meg a viharos szeleknek,
hogy elibém sodortak.

Az erdőszéle illatár,
Rajta ül meleg napsugár.
Lila szirmok delej alatt,
Illatfátyol tőlük fakad.

Sűrű erdő kőrbe ölel,
Lombjaival üdén zöldell.
Leveleket ringat a nap,
Sugara ér földet avart.

Simogatja lánynak arcát,
Cirógatja zöld kalapját.
Hosszú haját szél kócolja.
Suhog a bő hosszú szoknya.

Nagyapám emlékére
Mezei István

Most már mindenki szeret Téged
az életed halálod így kerek

Párod lennék minden üde tavaszon,
sétánkat zöld erdő várja az avaron,
ám előbb szedni segítem rét virágát,
közbe hallgatjuk madár tirádát.

Előttünk az erdő, hűset adó lomja,
csacsogó szavaid ajkad egybe fonja,
hosszú rőt hajad, derekadat simítja,
zöld kalapod a szép orcádat vidítja.

Évszázadok versfodrában,
ének zeng a rímcsokrában,
vonó húzza a dallamát,
boldogságot, vagy balladát.

Van mikor csak vágyakat ír,
papírra néha könnyeket sír,
szép Honáról népéhez szól,
rázza fel így álmaiból.

Van ki rávési, fűzfapoéta,
így is éri néha kritika,
erős héj védi a klubbot,
írói elefántcsont tornyot.

Emlékeimben virágos réten ballagok
Átkarolnak kék, s lila illatok
Csokorba szedem a sok, sok virágot
Búzavirág oly kedves nekem
Kék színével ragyog a búza földeken

Búzatábla szélén virít
Kék színével
Felém üzen,felém int
Ember szívet boldogít

Ülök bámulom, már tízszer olvastam,
mit takarnak szavak, hiába boncolgattam,
első helyezést kapott, ez a nyolc sor,
micsoda nagy költő, vagy inkább piktor.

Festett szavakkal semmitmondást ecsetelt,
de remélem, kritikát adó szájra nem tenyerelt,
bánattal szövött gondolat felszámolja magát,
de ha bujkál is, nem keresi küszöb zugát.

Egy repülő hangja suhan felettem,
lassan, kimérten, elrendezetten,
a távolban elzúg egy száguldó motor,
a közelben önfeledt kiskutya csahol.

A kert végén madarak csiripelnek,
napfényről, szerelemről énekelgetnek,
a szomszédban valaki épp kalapál,
egy kakas kukorékolva felkiabál.