A Földnek ki kell lassan várnia
Hogy elmenjenek az istenek
Nagy durranás helyett jön halk agónia
Aztán a madarak némán intenek
Búcsút a jel milliárd végső szárnycsapás
Az embert mert felfuvalkodott
Leteperi önnön ereje majd a lágy sorvadás
Az élet szinte észrevétlen lesz majd halott.

2013. 07. 24.

Megfigyelted már egy tiszta, nyári éjszakán
a csillagok hogy élnek s lüktetnek odafenn?
S éreznek is épp úgy talán,
ahogyan te, 
akkor és ott,
azon a mélykék, gyönyörű, nyári éjszakán…

A kertek fái rózsaszín színpompa,
Fürdeti a lágyan langyos napocska.
Ontja sugarát a fényével éltet,
A ház népe virágillatra ébred.

Ablakhoz hajlik a barackfa ága,
Tükrében nézi mily szép a ruhája.
Röpülnek is a zümmögő méhecskék,
Virágport kapnak az éhes kis bibék.

Zsibongnak a madarak
az alvó bokrok alatt.
Búcsúzik tőlük a tél,
lába nagy tócsába ér.

Gödörbe léptem míg az eget néztem
csak epizód lélek- napfogyatkozás
fekete kalap odafenn az égen
valaki valahol csak gödröket ás
az értelem a ködön mindig átlát
csak homályt kap de fényt ad az egésznek
betemeti a gyűlölet vak árkát
a halandók már egymástól is félnek
egy óriás-rosta most űrport szitál
részegen roncs planéták száguldanak

Selyem pázsit, tarka rét,
nyílik már a margarét`,
közte vadnyúl meglapul,
kicsi szíve ver vadul.

Róka Rudi üldözte,
ott lihegett mögötte.
Gondolt egyet a nyuszi,
így kell futni, nézd, Rudi!

Felvette a nyúlcipőt,
így nyert előnyt meg időt.
Teste megnyúlt, úgy futott,
árkon bokron túljutott.

Szél szitál szorgosan, keze görcsbe rándul,
Sárga levéleső szálldogál a fárul`,
Avarszőnyeg puhán vigyázza a léptem,
Kőrengeteg között merre vagytok, kérdem?

Nyughelyetek őre, két szép smaragd tuja,
Látványát, termetét gőgös szomszéd unta.
Természetszerető nagyságos hivatal
Nem érti, sírok közt két tuja mit akar?

/Csibi Gyuláné szűrhímző emlékére/

Elment szépen, csendben, hosszú álomútra.
Mennyi szépnek, jónak volt földi tanúja.
Ám a ráncok arcán mutatták (takarva),
Hány reményt szorított erős asszony-marka.
Borongós tavasz van… én csak csöndben állok
Ott, hol alszik békés, csöndes síri álmot.

Ne légy már oly félénk,
Te édes Nő - szedd össze magad,
várlak ott a víztoronynál,
hol sínpár több is szalad.

Mozdonyokból még pöfékel
a széngázos, fekete fűst,
váltótoronyból nem látni ide,
minket takar a mozdonyfűst.

Esőnek csepp feleslegével
megmosom szép szemeidet,
mert nincs jogod sírni,
a salakos út továbbvezet.

Éjszaka csendjét
átszeli hangja,
öblös e bőgés,
harcra hívás,

győzelem által
párra találni
büszke bikának
nagy kihívás.

Rengeteg alján
harsan a válasz,
torka szakadtán
retten az éj,

nyolc pata dobban,
jöjjön a párharc,
csattan az agancs,
súlyos a tét.

m. i,

Remény kísérget várva a tavaszra,
Bár csupa talány és kérdés az ember,
Tervez, okoskodik, de tenni nem mer,
Övé a világ, de saját árvája.

Egyszerre kishitű, gőgösen balga,
Kezében erő, szerszáma csodaszer,
Élet elixír, önpusztító fegyver,
Majd nem marad más, csak biblia, ima.

Levél az öreg platánhoz
Szeged városába
Házunk előtt állt egy platán
Tavasz eljött madár dalolt az ágán
Öreg platán elsuhantak az évek
Törzsed megnőtt, neked írom levelem

Leveled zöldell, lombot növeszt
Fogadd tőlem ezt a levelet
Megkérdezem tőled fájón
Susogd el a hírt, de ne fájjon

Törött szárnyú angyal lettem,
Elvette tőlem a kaszás,
Kit én eddig védelmeztem,
Mit ér az életem ma már.

Kellék nélkül egy nő vagyok,
Fájdalom gyötri a szívem.
Mert már csak arra gondolok,
Hogy velünk ezután mi lesz.

Régóta a katáng
az egyik kedvencem,
várom a júniust,
hogy újra megleljem.

Égszínkék tengerként
hullámzik a szélben,
látványa üdítő,
nyugtató a réten,

útszélén hajlongva,
virítva, kedvesen,
mezőkön tündöklőn
napfényes helyeken.

Csillagként ragyogó
mezei katángom,
nyaramat ékítő
boldogságvirágom.