Advent első vasárnapjára

Akkor a csillag felragyogott  Világok
virágjaiból illatos jászol,.
s benne a kisded fölsírt: SZERETVE VAGYOK?

Advent második vasárnapjára

Az emberek még nem értették. A hideg
fények, hogy lesznek lelkek tüzei ?
De valamit éreztek, s közelebb léptek..

Advent harmadik vasárnapjára

Az idő rohan az útja végtelen.
Átgázolva az emberi életen.
Amint vadnyúl az erdei tisztáson,
Táncol mint tiszavirág a vízháton.

Ki éri az emberöltő távolságát.
Szép korában is élheti világát.
Neki is ad még illatot a virág,
Ha testével szembenéz optimistán.

Hóember az udvaron,
piroslik az orra,
jókedvűen ácsorog,
nincsen semmi dolga.

Mosolyog csak egész nap,
örül télnek, fagynak,
nem bánja ha a fejére,
lyukas lábost raknak.

Kezébe ha seprűt kap,
támaszkodik rajta,
mindegy, hogy egy ágdarab,
vagy a cirok fajta.

Négy évszak az idő múlását jelzi,
Kőrforgását ember évnek nevezi.
Szerető testvérek követik egymást..
Míg a fa öreg lesz ereje elszáll.

Mikor a fa kiszáradt és kivágják,
Évgyűrűi élt éveit mutatják.
Tapasztalatból  az ember követi,
Saját korát is évenként növeli.

Távoli hegy mögül felbukkan a nap,
Ébreszti fényével az alvó tavat.
Párafátyolban a színek mosódnak,
Égi földi színek csodálatosak.

Apró vízcsipkék a fényben fehéren,
Villannak zöldek ébredő színével.
A két partot aranyhíd köti össze,
Benne égi jelenség tündökölve..

Zörög a nád, gémje röppen;
Majd magasba, nagy körökben.
Ki zörgeti?
Mi zörgeti?
A betyár az, ki fölveri.

Zörög a nád, réce búvik,
S mint falevél, csöndben úszik
A sás között,
Zsombék mögött…
Betyár ide mért költözött?

Nekrológ Kóbor Jánosra emlékezve

...És jött egy jel, egy Égi jel,
megértetted, indulni kell.
Széllé váltál, menny felé zúgsz,
Tejút sztyeppén vezet az út.

Trojkád űzöd a friss havon,
Gyöngyhajú lány, ki átkarol.
Ezüst hajad fénylőn lobog,
könnyet ejt`nek a csillagok.

Lépteid alatt a kövek ott lapultak.
Mindenütt mások. Mielőtt belépsz
nézz körül . Leplezetlen kacérkodások
táncolnak. Huncut mosolyok kifinomult
komédiája elárasztotta
a kertet belül. Kaput rácsdísz ívei,
átláthatóvá tették. Hosszú hajfonat
takarásában lágy mozdulatok
simogattak táncolva, s ahogy lecsúszott

Ne menj még, maradj, Add a mozdulatodat,
ölelésedet, melynek hiánya
hiába keresem, nincs nap, naponta. már.

Sokszor nézlek itt a képen. Szótlanul ülsz
mozdulatlan kéj az éjben, s váró
lehelet, csak csacsogó csupasz vágybáró,
 

   Decemberben korán zuhan ránk az este. A koravén alkonyokon egy kis, öklömnyi madár, az én árva széncinkém egyedül jön el hozzám.. Didergő teste és lelke az ereszem alatt talál fészek-melegre.

Gondolat Halottak Napján 2o21
Mezei István

    A verőfényes napsütésben végig autózom a környező falvakat meglátogatva elhunyt szeretteim sírját. Ha más nem, de némi pór marad belőlem is, ötlött fel bennem. Nekem vajon hol szorítanak helyet az arra illetékesek. Majd meglátjuk…!

Hópehelytakaró
Csendben pihen odakint,
Izgatott kicsi szív
Éberen vár valakit.

Ablakon kukucskál
Az égbolt felé lesvén -
De nehéz aludni
Ilyen fontos estén!

Anyai puha kéz
Álomba csitítja,
Lassacskán elszunnyad,
A Mikulásban bízva.

Aranyló napsugár derűs kedvet kínál,
találkozunk a parton, a hajóhídnál,
kikínlódott december, egy szép naposat,
jöjj kedvesem, hát játszunk a Mikulásnak.

Felkötünk mi is olyan szakállas maszkot,
piros sapkát kabátot, húzunk nadrágot,
a piros csizmát se felejtsük felhúzni,
ám előtte menjünk magunkat oltatni.

Gyerekek, kicsik, nagyok!
Vártatok, hát itt vagyok!
Puttonyomban csomagok,
remélem, jók voltatok!

Ne félj tőlem, kicsike,
parolázzunk íziben!
Kérlek, énekelj nekem,
visszhangozza a terem!

Szavald el a versed is!
Ajándékot kapsz te is
meg rengeteg barátod,
arcuk virul, úgy látom.

A konyhába beszökött a macska,
puha talpán csak suhant nesztelen,
a hideg elől, oly halkan lépdelt,s találkozott velem.

Ballagtam éppen a szoba felé,
s világítottak kis gyertyacsonkok,
füstöltek szénfeketén izzottak,
mint repkedő fakorongok.