Rabságából szabadul
a boldogult lélek,
mielőtt a dermedt test
sír foglya lesz végleg.

Vajon merre vezérli
kapott szabadsága,
útnak indul egyenest
át a túlvilágba?

Vagy küld titkos jeleket
még búcsúzásképpen,
mit az érző földi lény
észrevenni képes?

a Nap... a Hold... a Föld... a Szél...
az Érzés... a Vágy... a Szenvedély...
a Társ... a Gyermek... a Jóbarát...
a Szándék... a Kezdet... a Folytatás...

a Hit... a Remény... a Nevetés...
a Megbocsátás... az Ölelés...
a Fény... a Dal... a Költemény...
Isten, ki szelíden benned él.

Régi képek régi rege,
Tükrözik a múltat.
Szalmatetős fészer mellett,
Kerekeskút hallgat.
 
Bádoghordó vízzel tele,
Napsugár hevíti.
Benne áll az egyik gyerek,
Magát így hűsíti.
 
Testvérkéje vár sorára,
Pancsolni szeretne.
Beállhat majd nemsokára,
Hogy azt élvezze.
 
Nyári napnak tüzes fénye,

Olyan őrjítő, hogy ebből az életből
Egyszer ki kell folyni végleg,
Megszűnik minden, se sóhaj,
Se ölelés, se hangok, se képzelet.

Se levegő, sem színek, sem gondolat
Lassú porladás, apró csontokig elégés
Vagy egy vízsugárral örökre eltávozás
És semmi több, vége, mindennek vége.

A régmúlt növekszik,
az idő egyre fogy,
semmire se vágyók lépte
nagyon lassú - a térd rogy.

Lépcsőktől nehéz a lábad,
a pince mélye egyre hív,
nem kell a korsó - félre,
lopóból mélyet szív.

Ajándéka a hegynek
pincébe rejti kincseit,
jó kedvre vagy búra adja,
hordó ereszti könnyeit.

Az emlékezés is koszorúvá válik,
szemedből néha kirobban könnyed,
tövisből font árnyék, mely kísér,
kővé vált megsebzett szíved.

Kinek kezdete nincs, annak vége sem,
szikrázó nyomokban Csillag kihunyt,
megérted már azon hideg teleket,
mikor szán nem siklott, hó sem hullt.

Kövek között csermely csobban,
Csendes most az erdő.
Őzgidának lába dobban,
Száraz a levegő.
 
Itt a finom friss hideg víz,
Üdítő ereje.
Addig-addig szürcsölgeti,
Szomját oltja vele.
 
Lábaival kövek között,
Egyensúlyban ringó.
Mellette fehér fürdőző,
Pancsoló pillangó.
 
Tengelicnek a nótája,

Hajó küzd a tenger vizén, korbácsolja hullám,
árbócán a vitorlája széttépve lóg, kurtán.
Egyedüli reménysége, kikötőt találni,
ha nem akar sziklák között, hullámsírba szállni.

Megpillant a kapitánya, távol egy kis pontot,
amíg oda elbukdácsol, űzi még a roncsot.
Ki kell kötni bármi áron, nem lehet itt vége,
úton vannak oly régóta tán már ezer éve.

Ó Istenem, hogy mik vannak,
gazdagok is siránkoznak,
harácsoló tolvajt kiállt,
kárpótlási jeggyel, erdőt kivált.
Szarkáktól fél dicső lovag,
sok banántól nő a pocak,
elkopnak az aranyfogak,
várja hogy jöjjön szeretetcsomag.
Kastélyt álmod, földbirtokot,
ám még nem láttam mit alkotott,
magát mindenki fölé helyezi,

Kedvesemnek

Az ég ajándéka Te vagy nekem,
remény élteti mindig a szívem,
hogy egyszer meglátod bennem
azt, amivel mindig is rendelkezem.

Te vagy az a minden,
ami a világ nekem,
vagy Te életem része,
Te vagy a szerelem.

Az én barátom a magyar nóta,
rég nekem húzta a Dunda  Pista,
ma fejfáján néha madár dalol,
az én nótám most a Drávába hull.

Habok hogy csócsálják a dallamot,
parti bokrok fák, ontják a balzsamot,
"Almafavirág az életem,
elhervadsz majd te is énvelem"
zenél a nagy folyam parti köveken,
lábnyomokat mos a víz, szürke fövenyen.

Késő délután ültünk vonatra,
fapados kocsikat gőzös vontatta.

Forhant létben hogy pusztul a lélek,
elhalványodnak a csillagévek,
mi csak három dimenziót látunk,
negyedik az idő, miben sétálunk.

Ám nekem van még egy másik titkos tér,
ez az éjszakai csillagszekér,
álomdimenzióm abba pakolom,
ez az enyém, senkitől nem rabolom.

A festék rajta megkopott,
semmi dolga nem akadt,
vonatozás is elfogyott
nem volt már aki szalad.

Régen apró gyerekkezek,
rakosgatták föl és alá,
de volt, hogy a felnőtteket,
tette kissé magasabbá.

Viharverten bent a spájzban,
polc alá volt bedugva,
teteje a régi fában,
apró szeggel lyukasztva.

Ott zöld lombok alatt, 
hol tiszta forrás fakad,
kék meténg ad szőnyeget,
vízparti utad arra vezet.

Több száz éves tölgyek,
melyet liánok ölelnek,
ős Dráva volt medrének,
két tó maradt emléknek.

Vörös part és Kis bók,
horgászoknak tanyája,
ám a festők is kedvelik,
vásznaik örökös témája.

Főnixmadár tért úgy vissza,
hogy tűzben újjászületett,
érzem én is, hogy heves láz
égeti, mardossa a lelkemet.

Szavak közé veszik lelkem,
mámoros kalandra vágyom,
tűzmadarak tépték szívem,
futott el így, ha volt ifjúságom.

Szeretem a cigányzenét,
nem feledtem a lány nevét,
ablaka alatt szerenád,
sötét szobában gyertyaláng.

Hegedű egyre sír tovább,
én vagyok a legpipogyább,
ablak nyitva, beléphető,
hát vár bent a gyönyörű nő.

Ám gyáván futva távozol,
oly hibásan határozol,
eltolod a kitárt karját,
mielőtt még megkaphatnád.

Garázsban állt unatkozva,
kikoptatták anyagát,
nagyon rég volt porszívózva,
nem vigyázták huzatát.

Folt hátán folt, minden része,
karfája is olajos,
senki nem ült oly rég benne,
ezért nagyon bánatos.

Helyét régen elfoglalta,
műbőrében egy relax,
házigazda választotta,
bár kényelmet úgysem ad.