Árnyas erdő a nagy csendben,
Sejtelmes nyugalmat áraszt.
Csak madarak csicseregnek,
Felelnek vigan egymásnak.

Tisztás szélén  szelíd őzek,
Anya és a kis gidája.
Illenének mesehősnek,
Oly kecsesen büszkén állnak.

Friss fű illata csábító,
Éhes kicsi legelészik.
Virágillat  mámorító,
Mama már a tájat nézi.

A parkban kopott padon ücsörgök,
napsütést, melengetőt üdvözlök.
Már semmi sürgős dolgom nem lehet,
csak várni és hallgatni a szelet.

A közelemben halk szárnysusogás,
már oda is lett az álmodozás,
fehér galamb szállt le a vállamra,
megfogtam, nem bántom azt láthatta.

Ajtót nem nyitott senki,
a derengésben hidegen álltam,
tűzfüstű felhők gomolyogtak
ott, ahol álmaimat vártam.

Minden nap estéje hozta
szavak táncához a holnapot,
minden est fekete ünnep,
menj-menj, feledd a tegnapot.

Romokban áll már a terem,
a sátrak is beomlottak rég,
menj, amíg visz a lábad,
már a múlt sem vendég.

Egy meghatározó korszakot idéző versre találtam a gyűjteményemben.
A kamaszokkal sem egyszerű az élet. Viszont, ma már csak emlék.

Hajóm már a parton áll,
kiszáradt alatta a tó,
a sirály már nem száll rá,
tán pihenőnek sem jó.

Még néhanap megnézem,
ő múltam egy darabja,
van róla pár emlékem,
mi torkomat kaparja.

Szép fényesre lefestve,
hasította a vizet,
táncoltak rajt nevetve,
vagy várta a kis sziget.

Nyomomba jár, mint hűséges kutya,
olyan árnyékféle, retyerutya,
bemegyek egy szobába, már ott ül,
van hogy zenémbe belehegedül.

Csak megkérdezi, hogy hova megyek,
majd odavetik kíváncsi szelek,
oly kíváncsi, majd körül szaglászó,
ez egy undorító csúszó-mászó.

Tükörből kilép a csönd
borzongató kacagással,
búvik a lombok alá
egy árva, elűzött madárral.

Az álom - függönyét hordozza
versekből szőtt üzenettel,
míg a szavak üvegcsarnokából
kilépett török üvegcseréppel.

„Apák Napján” emlékezem
A drága , jó Édesapámra
Ki mind a hat gyermekét
Ölelő karjaiba zárta
Mindig volt hozzánk
Kedves szava, szólása

csillogott, ameddig csak lehetett
örömtől sírt, vagy éppen nevetett
ha színpadra lépett, tombolt a nép
keze alatt égett a zenegép

hangja megrázta a betonfalat
extázist keltett néhány perc alatt
őrült hangulat, ragyogó fények
kísérték hangját s törtek az égnek

csak álltál ott velem szemben
de én hozzád sem érhettem
karomat nyújtottam feléd 
s vettem tested üzenetét

ne gyere közel, nem szabad
távolról iszom szavadat
csak távolról öllelek át
és várom végre a csodát

mily kegyetlen ez az élet
itt vagyok, köszöntenélek
negyvenöt éve születtél
nekem mindent jelentettél

Voltál életnek nyíló virága,
férjednek édes asszonysága,
voltál kiteljesedés gyönyör,
boldogságvizéből mert vödör.

Két kebled játékos rengése,
két ajkadnak édes bizsergése,
formás combjaid hullámrezgése,
hófehér tested tekergése.

Ballagás egyben öröm és bánat,
elhagyod társaidat, iskoládat,
valós élet jön majd most ezután,
szemedben könnycsepp, kezedben tulipán.

A múltnak mély kútjába
már ne nézz bele, kérlek,
ne bolygassuk, pihenjenek
a régi szép örök emlékek.

Ha leülsz kútnak kávájára,
hallasz csobbanásokat,
ahogy múlnak az évek,
vizébe a hónapok hullanak.