Úgy jött hozzám némán, mint akinek már minden mindegy, tél van-e vagy nyár, cirógatja-e a napsugár, didergeti-e a kora őszi szél.
Leült – tudta, hogy tudom, mi a baja, mi a kór, mely gyötri fiatal szervezetének legszebb gyümölcsét, leányságának viruló rózsabimbóját – s várt szótlanul.

     Fecsegtem mindenről, mi az életben szép, dicsértem a felröppenő madarak énekét, áldottam a napot, mely sugarával még mindig melegít, csak egyet nem említettem, a betegséget, pedig éppen ezért volt itt velem a padon az őszi lombokat hullató vénséges–vén parkban. Így ment ez hetente kétszer, én beszéltem, csacsogtam, mint kinek más dolga sincs, s ő hallgatott némán, s mégis valami megmozdult, volt pár apró jel, alig észrevehető szempillarezdülés a lehunyt szemhéjakon.
   Tudtam, ha neki támadok teljes hévvel, megijesztem, így szelídítettem halkan, csendben, a magam életéből véve sok-sok kedves történetet, hogy engedjen a feszültsége, nyíljon meg nekem, mint a napsugárnak nyílik meg a fesleni kívánó virág. Belül egyre nagyobb görcsösséggel intettem magam türelemre, felvillant bennem, talán túl nagy a feladat, nem birkózom én meg ezzel, s lassan a kezdeti önbizalmam tovaszállt, épp olyan iramban, ahogy teltek a napok, hetek. S amikor már nem is reméltem, beszélni kezdett. Elmondta, hogy mennyire fél így 16 évesen, mi lesz, ha levágják a melleit a sok benne lévő gyulladás, ciszta miatt? Ki lesz akkor az ő párja egy életre, született-e olyan fiú, aki őt így is elfogadja, s vajon ő meg tud-e nyílni ilyen állapotban egy férfi felé. Akarjon-e ő még ezek után is majd élni?
-   Akarsz boldog, egészséges ember lenni? - kérdeztem.
-   Akarok. – felelte ő csendesen, s ajkán sejtelmes mosoly jelent meg, mintha a remény simogatta volna oda ezt a gyengéd vonást.
-   Engeded, hogy segítsek neked? – kérdeztem.
-   Engedem. – felelte engedelmesen.
Mai napig nem tudom, mit gondolt magában, de elindult velem a pici panellakásba, szótlanul karolta odanyújtott karomat. Mint anya és lánya, vagy mint két barátnő, úgy sétálunk itt, gondoltam magamban, érezve, jó úton haladunk. Körbe sem nézett a lakásban, kíváncsiság sem volt a tekintetében, mikor beléptünk a szobába, leült, ahová kértem. Felemeltem lehajtott fejét, belenéztem búzakék szemébe, rámosolyogtam, és azt mondtam:
-  Most már minden rendben lesz, csak higgy magadban, bennem, az életben.
-  Jó?
-  Jó. – felelte engedelmesen.
-  Mi lesz az első lépésed, ha meggyógyulsz? – kérdeztem.
-  Elmegyek a Jánoshoz.
-  Ki az a János, a barátod?
-  Az volt, de amikor megtudtam, hogy milyen beteg vagyok, elkergettem.
-  Szereted? – kérdeztem.
-  Nagyon!
Akkor összedörzsöltem a tenyeremet, közben kérve az Égiek segítségét, engedjék nekem meggyógyítani ezt a fiatal leányt, engedjék, hogy boldog legyen, felnőhessen, gyerekeket szülhessen, élhessen teljes életet, mi neki elrendeltetett. Ahogy fölé hajoltam, s a beteg testrészek felé tartottam a kezem, előbb langyos, majd egyre melegebb energia áradt át a kezemből a gyógyítandó felületre. Végül már szinte sütött ez az erő, amely áthaladva rajtam – mint egy vezetőn – belehatolt a lány testébe. Addig tartottam a tenyerem a cisztákkal teli mellek felett, amíg a fáradtság le nem gyűrt.
A lány pillanatokkal később úgy nézett körbe, mint aki nem is e világon járt eddig. Látszott a szemében, inkább álomnak gondolja az eseményeket, mint valóságnak. Tudata azonban lassan elfogadta - az önnönmaga részére is megmagyarázhatatlan – tényeket, élményeket.
-  Hogy csináltad? - kérdezte.
-  Mit?
-  Ezt a meleget a testemben. Olyan érzés volt, mintha valamit folyamatosan húztál volna belőlem kifelé, nem fájt, de néha kellemetlen volt. Aztán meg jött egy nagyon finom, meleg, simogató érzés.
-        Nem tudom. Akartam, s akarom, hogy meggyógyulj, én csak imádkoztam, hogy segítsenek nekem. – feleltem.
Aztán elmeséltem, hogy gyermekkorom óta ezer és egy jel volt az úton, hogy merre felé haladok. Így utólag már könnyű felismerni őket, de akkor nem tudtam hová tenni a tapasztaltakat. Saját betegségem hatására kezdtem egyéb gyógymódokat keresni az iszonyatos erejű gyógyszerek, - majd morfium - helyett, s így találtam rá előbb a meditációs, valamint jóga gyakorlatokra, majd az agykontrollra, az öngyógyítás tanulására, gyakorlására, s a tudással párhuzamosan nőtt az égi erő átadásának ereje is bennem.
  Megérzem, hogy a testben hol van baj, s eddig még sikerült is segíteni, igaz csak családon belül gyakorlom csupán. Minden másnap találkoztunk, a lány egyre vidámabb lett, lassan oldódott, s odáig jutottunk, hogy most már ő beszélt, és én voltam a néma hallgatósága. Megtanítottam agykontrollozni, az öngyógyítás egy-két mozzanatát is el tudta sajátítani. Elérkezett az a nap is, amikor újból felülvizsgálatra kellett mennie a kórházba. Nagyon feszült volt, madonna arcán ott tükröződött a remény és a rémület.
- Bátorság, kislány! – mondtam, s meglódítottam, a fehér ajtók sora felé.
A lány sokáig nem jött. A feszültség egyre nőtt bennem, féltettem. Remélem, minden rendben lesz, rendben kell lennie, nem lehet másképp! Egészséges, annak kell lennie, mert ezt akartam, és ő is akarta nagyon. Megharcoltunk érte, Istenem, add, hogy így legyen! Eddig jutottam a gondolataimban, amikor kivágódott a rendelő ajtaja, s szinte kirobbant rajta egy boldog, szép mosolyú, madonna arcú lány, barna haja leomlott a laza tűzésű kontyból, végig folyt a hátán, egészen a derekáig, s ő lendülete teljes erejével nekem rohant, hogy alig álltam a lábamon, átölelt, és belesúgta, könnyes suttogással a fülembe:
- Sikerült, nincs egyetlen-egy ciszta sem a mellemben! Egészséges vagyok!
Átfogtam a vállát, s elindultunk a kijárat felé. Közben hálát adtam az Ég összes szentjének, angyalának, Jézusnak, Máriának és Istennek e földi csodáért, mi két hétköznapi ember életében megeshetett. A buszmegállóban átölelt a lány és megkérdezte:
- Hogyan tudnám én ezt neked megköszönni?
- Ne nekem köszönd! – ingattam a fejemet szelíden.
- Akkor kinek? – nézett rám csodálkozva.
- Az Istennek, az Égieknek, nekik köszönd, én csak alázatos szolgájuk voltam, semmi több.
- Hogyan tudjam én ezt a csodát megköszönni? – kérdezte eltöprengve, inkább önmagának téve fel a kérdést, mint nekem.
- Hittel, szeretettel éld az ajándékba kapott csodát, az életedet! – feleltem.

         Az események óta már eltelt pár év, a madonna arcú lányból mosolygós, mindig vidám, másokhoz szeretettel forduló, most éppen gyermeket váró, fiatal asszony lett, és mai napig úgy jön hozzám, azzal a biztos tudattal, nálam otthon van, haza érkezett.