Sötét fodorba burkolózott már az este
A Nap a fényét már régen elvesztette
A lét és nemlét most annyira ingatag
Aludni készül mindkettő a csillagok alatt

Csak a költő van ébren, feszülten figyel
Még nem búcsúzik, tudja, még élni kell
Megfér itt minden ábrándos gondolat
Bűnös és bűntelen, mind egy takaró alatt

Mert mi összetartozunk!
/Nemzeti Összetartozás Napja/

„Mint bontott kéve,
Széthullt nemzetünk”

De mi összetartozunk!
Összefog anyanyelvünk,
Szívünk!
Nem győzhet rajtunk
Ádáz támadás!
Vágtathat fölöttünk
Villámok hada, felhővonulás!

Hova lettek a rímeim,
elhallgattak bennem,
csak nézek magam elé,
csak ülök a csendben.

Álmodozom egy kicsit,
gyertek már gondolatok,
várom a szavakat,
a verselő hangulatot.

Volt egy csodaszép álmom,
én kitártam a két karom,
mert felém siettél gyorsan
a tejúton,
nekünk a csillagok világítottak,
nem a neon!
Megöleltél, számra forró csókot adtál,
s egy kósza bárányfelhőre magaddal húztál!
A vén hold nevetve ránk kacsintott,
majd elfordult, mint aki semmit sem látott.

A nap hajnalsugara
Ébresztette az alvót,
A fákat sűrű, fehér köd lepte,
Csend honol most a völgyben.

Aludt a lent, köd ült fölötte,
És én álltam a hegy oldalon,
Nekem már ragyogott a napom,
Pintyőke énekelt vidáman.

Én most elmegyek,
őrizd meg, mi voltam.
A fényt és a köveket,
amikben elbotoltam.
Csak a szépet kerestem,
hol mosolygott az élet
fáradt éjeken,
hol minden semmivé lett.
Porrá égett csókok
üszkös hamujában
délceg, szép vitézből
emlékképpé váltam.

Felvirradt egy új nap,
új reménnyel,
újra tele sugárzó isteni fénnyel!
Ma talán szebb lesz a világ,
nyílik még ma is mindenkinek sok szép virág,
szívünkben szeretet,
lelkünkben béke,
mosolyogva vidáman nézzünk
a jövőbe.
Ma neked is, nekem is legyen szép a napod,
hát vedd fel ma kedvesem az új kalapod!

Vártalak minden időben,
reggel, este, s hajnalban.
Vártalak kora délután,
vártalak, ha lement a nap.

Vártalak minden pillanatban,
s a pillanatnak pillanatában
is téged szólítottalak.
Éveken keresztül
reménnyel éltettem szívemet,
és mindennap megáldottalak.

Voltam egészen egyszerű,
nemes alkunak tárgya.
Voltam éltető, édes nedű
egy kiürült vizespohárba`.

Voltam bősz nevetés
a megbúvó mosoly mögött.
Ráncoknak mély árkában
voltam sorsüldözött.

Voltam firtató kérdés,
hol belehalt már a szó.
Voltam benne a válasz,
de sosem megalkuvó.

Augusztusban, ha gyötör
az ízületi fájdalom,
borogatást tegyél rá békarokkából,
drága barátom!
Ihatod teának,
jót tesz a gyomortáji nyavajának.
Végy belőle egy kis merőkanállal,
és oszd be egész napra,
meglátod, milyen jó lesz a hatása.
Könnyed, ha hull,
mint az eső, és tengerré nő,
fáj nagyon a térded
és a szíved,

Lassan vége a nyárnak,
rég lehullott a virága
az akácnak.
Viharok jönnek, mennek,
és bizony oly sok kárt tesznek.
Ember harcol,
versenyezni akar a természettel,
de mindig alul marad ebben a versenyben.
A természet mindig győz,
hisz nála az Isteni ERŐ!
Annyi kárt tettünk mi EMBEREK,
hogy az mára már felbecsülhetetlen.

Egyszer én is voltam ifjú és titán,
Táncot jártam a gerendán,
Futottam a széllel versenyezve,
Kacagtam a naptól, boldog volt a lelkem!

Dolgoztam sokat, vidám lélekkel,
Aratáskor versenyeztem az idősebbekkel!
Tiszteletet azt mindig megadtam nekik,
Mert bennük volt a tudás és a hit!

Felkelt a nap,
édes puha meleg sugara
arcomat simogatja.
Oly szép a nyári reggel,
tele reménnyel, szeretettel.
Jólesik testünknek, lelkünknek
a napsugár simogatása.
reggel mindig új reményt ad,
reméljük,
hogy szebb lesz,
jobb lesz,
boldogabb lesz.
Kívánom,
hogy teljesüljön
minden ember vágya itt e földön,

Szerelmem, mint a fáklya, úgy lobogott,
bár a türelmem egyre fogyott,
te nem jöttél,
én csak álmodtalak,
hiába, az álmok néha becsapnak,
hiú reményekkel áltatnak.
Életem országútján kanosszámat járom,
sokszor úgy érzem, legyőz a fájdalom,
az életben nem lesz rá alkalom,
hogy arcodat láthatom.
Remélem, egyszer mégis megláthatom,

Fellegek gyűlnek odafenn az égen,
Rám merednek sötéten, fenyegetően,
Ablaküvegen futnak az esőcseppek,
Mint a lét, lassan a semmibe vesznek.

Így folyok el én is lassan, észrevétlen,
Adok magamból, bár semmim sincsen,
Adom a fényem, adom a figyelmem,
A megértő, embert szerető lényem.