Köszönöm,
hogy veled élhetek,
hogy megélhettem a csodát,
amit adtál,
nem adott senki más!
Köszönöm,
hogy megadtad,
ami úgy hiányzott,
szerelmes éjszakát,
lángokban égő mámort.
Köszönöm neked,
hogy itt vagy velem,
hogy szeretsz,
s mindig bízhattam benned.
Köszönöm,
hogy öleltél,
ha bánatom volt,

Felnőttem-é, vagy csupán gyermek maradtam?
Agyamban futkos száz éles gondolat,
Játszik hajam a nyári széllel,
Arcomat lágy csókkal érinti a fényben,

Úgy, mint jó szülő, ki szereti gyermekét,
S kedvében olykor, mily örömét lelé,
Ha Őt, néha ó, nem sírni látja,
Hanem, ha elmegy is...
Mindenkor visszavárja.

Mikor megszülettél,
Vad vihar rázta a fákat.
Becsuktam ablakom, fáztam.
Én voltam a legboldogabb édesanya
Ezen a kerek világon…

Féltettelek, óvtalak minden széltől,
Vihartól, erős napsütéstől.
Te voltál akkor a legféltettebb kincsem,
Én a születésed soha nem feledem!

Érted kiált a nappal
s az éj,
a vadul lángoló, izzó szenvedély.
Érted kél fel a nap,
s jő az éjszaka,
vágyunk összeforr,
ha szól a tücskök szerenádja,
libben az enyhe szellő,
mely arcunkat simogatja,
oly jó a karodba bújni,
ha hív a vágy szava.
Öledbe rejtőzök, mint reszkető őzike,
s Te féltőn, két karoddal védsz,

Oly messze vagy,
s én álmodom,
hogy itt leszel egy hajnalon,
hogy csókot lehelsz szomjas számra,
s így ébredek egy szebb világra.
Simogatod fáradt kezemet,
s letörlöd a múlt okozta fájó könnyeimet.
Átölelsz féltőn, szeretettel, gondosan,
ahogy anyám tette, mikor még gyermek voltam.
Kell az oltalom, megfáradt testünknek biztos nyugalom,

tüzet okád, hangja is megéget
megperzseli, amit csak elérhet
nem kíméli a földet, s az eget
lebont egy szavával minden hegyet

pöröl és csattog, jaj, nincs kegyelem
elébe állni kész veszedelem
hiszen nem lát tovább az orránál
meg nem szán senkit, és nem is sajnál

Hogy szaladnak a fák!
Az életvonatomat követve
Sok mindent gyűjtöttem tarsolyomba,
Sok jót, szépet, bánatot cipelve.

Száguld az életvonatom velem,
Néha megáll, jön egy új állomás,
Nem tudja, milyen nehéz az elszámolás,
Közeledik már a végállomás.

Kovács Jóska tegnap megnősült
Öreganyja, jaj, beleőrült
Ellopták kisfiam
Éjszakát átsírtam
A hajam is ettől megőszült

2023. augusztus 1.

Napfényes Hortobágyon
Andalog folyója,
Nádassal benőtt
Annak partja.

Idejárnak itatni a csikósok,
Nyári nap melegétől
Kitikkadt a gémes kútjuk,
Szomjukat oltják gyönyörű lovuk.

Sárgulnak a növények,
Hisz a nap melegét ontja,
Túzokmadár a párját
Rikoltva hívja.

A vacsora könnyű volt és szeretve áldott,
Az anya arcán egy utolsó mosoly virágzott,
A kisfiú a sosem lesz holnapról álmodott,
De az elveszett élet erre esélyt sem adott.

Majd az idilli, selymes fényű csendbe
Riadtan sikoltott az ablakon át az este,
A bomba sivítva hozta magával az átkot,
Meg akarta ölni tán az egész világot.

Szólt a csend, már ölelne magához.
"Gyere és szeress, mi közöd a világhoz.
Itt van minden, mit valaha akartál,
ne állj meg csupán egyetlen csóknál.
Hagyd a zajt, feledd el oly hamar,
nem kell neked zivatar, hangos vihar.
Velem újraélheted a gyönyört, a mámort,
csendkaromban megtalálod Ámort.
Hisz benne éltél buta zajözönökben,

Látod, kicsim, itt a földgömb
A mi hazánk egy kis pont rajta
Kárpátok hegyei átkarolja
Magyarul beszélnek
Magyarul zeng itt az ének
Panaszok és keservek

Magyarul becézett édesanyád
Bölcsőd ringatva vigyázott rád
Első szó is ajkadon magyar
Ne feledd soha, ha az idő mást akar
Látod, itt a térképen kicsi hazánk

Keserves idők köszöntenek a világra!
Egyik holló a másik szemét vájja.
Uralkodik már a pénz embermillióin,
Fegyver pusztít, s jön a halál, s a kín!

Istent tagad, gyilkolja papját,
Hitet gyaláz, így hirdeti igazát.
Nem kímél sem gyermeket, sem anyát,
Öli halomra áldozatát.

Még fiatal lelkesedéssel
Bejártam szép országaid,
Láttam, mit alkotott az ember,
Szép templomaid, milyen volt a hit.

Békegalamb szállt a légben,
Nyugalmat, szeretetet hirdetve.
Alkotott az okos elme,
A rombolást, ha tudta, elkerülte.

A valóság bilincsében
fogoly az életem.
Belső színeim kavarognak,
lélegzetvisszafojtva várakoznak.
Néha fellázadva kitörnek,
minden szürkére
szivárványt festenek,
de csakhamar újra
a valóság vermébe kerülnek.
Az élet háborúról szól
és belső viszályról,
hatalomról, osztozkodásról,
az utolsó percig

A csendek csendje
lelkemben ringó gondolat,
mint a fűszálról felszálló harmat,
mint a szivárvány esőcseppjein átragyogó nap,
a szívemben szóló kedves szavad.

Már nem vagy itt,
és én mégis,
bármerre járok,
mindenhova,
magammal hurcollak.

Belesimulok még a színes nyárba,
csokrot kötök egy nagy szivárványra.
Nyomot hagyok magam után a mában,
és jó bort öntök egy giccses pohárba.

Aztán őszbe hajlok már jó magam is,
évgyűrűim közt sok lett már a hamis.
Kiiszom poharam immár csak azért is,
már lehetek bölcs, kicsit néha szenilis.