Betonkoporsóban nyüszít a létem,
Megöl a város, sikolt az ostoba jaj,
Eltűnni, elmenni hamar és egészen,
A sehol sincs jövő hamvával takar.

Egy fotelban ülve hallgatom a csendet,
A teraszról bámulom a tovatűnő múltat.
Szellő borzolja összegyűrt sóhajom,
Kóbor sátánfiak vigyorral rám hajolnak.

Gyorsröptű fecskemadár
Útra készül, elmúlt a nyár
Tanítgatja fiókáit
Röpüljenek, ha útra indít

Suhogva száll házak között
Fecskefészektől elköszönt
De az utat megjegyezte
Ha itt a tavasz, visszatér szülőföldre

Visszatér ő, azt ígéri
Nem mint ember barátai
Ő a fészkét ide építette
Az hazavárja mindörökre

Meghívtam a minap Istent vacsorára,
rántott húst csináltam, a mannám éppen elfogyott.
Fehérbor került még az Úrnak asztalára,
a gyorsfutár kis süteményt is hozott.

Hétre ígérte, ahogy azt illik rendesen,
ünneplőt vettem magamra, a vendég ezt illeti.
Millió kérdés gyűlt őszbe hullt fejemben,
és hát vajon a rántott húst Isten szereti?

Megálltam a Székelykapunál,
Csodáltam faragott díszeit,
Fejem felett fehér galamb szállt,
Kapuba rakta fészkeit.

„Isten hozott”, köszöntött az írás,
Nem felejtem el a szép szavát.
Isten hozott felétek e tájra,
Mert eljöhettem, oly rég erre vágyva.

Apró felhők gyülekeznek,
tömörülni igyekeznek,
mint a selyem, simogat a szél,
forró nyárban hűsítőt ígér.

Galamb száll az égen,
harang szól a szélben,
fekete tornyos fellegek,
távolról vihar közeleg.

Egy villám oly hirtelen,
beragyog mindent fényesen,
az időt villanás után mérem,
gyorsítom hamar a léptem.

Mikor lesz vége a háborúnak?
Mikor mondjátok, elég?!
Mikor vettek véget a szenvedésnek?
Nem szenvedett eleget még az emberiség?

Ott a nagy asztaloknál, mondjátok; elég!
Mikor a békekövetei foglalnak már helyet,
Akik megelégelték már az emberi szenvedéseket,
S felragyog általuk a béke napja, s a kikelet.

Veled vagyok,
veled élek,
veled kelek,
veled hálok,
veled dobban a szívem,
veled álmodom az életet.
Éjjelente itt vagy velem,
érzem, ahogy fogod a kezem,
érzem puha érintésed,
csókod ízét, az édeset.
Oly jó így hozzád bújni,
mindent, mindent elfeledni!
Veled vagyok,
veled élek,
ősz hajjal is

Amikor úgy érzed, szíved a porba hullt,
s rajta száz elefánt végigvonult,
nincs már erőd,
hogy felállj,
úgy érzed, eljött a végítélet már.
Már magadban beszélsz,
mert nincs, ki meghallgatna,
s értelme sincs,
hogy szólj, mert csak szidás, ordítás a jutalma.
Nincs senki, ki vigasztalna,
szíved másnak kitárni, vajh, mi haszna.

Nem könnyű indulni,
ólomsúly a lábam,
visszahúz a földre,
oda, hol már jártam.

Tapostam már hóban,
izzadtam nyári napon,
a sarokig jutottam
viharos alkonyaton.

Évek hosszú során
voltam fényben, árnyban,
hagytam ott bánatom,
lábnyomom a sárban.

Forró az augusztusi nyár,
pedig volt eső már,
és mégis
sárgulnak, száradnak a levelek fán,
forró a lég,
reszket a forróságtól mind, aki él.
Ember, állat szenved,
úgy érzed, már nincs hová menned,
hová bújj,
a forró hőség mindenhova bejut.
Jó lenne víz közelében lenni, megfürödni,
arcunkról az izzadságcseppeket lemosni,

Minden éjjel téged várlak,
álmaimban mindig látlak!
Várlak téged minden éjjel,
betakarlak csillagfénnyel.
Libben a gyertya lángja,
szívünket hozza lázba.
Perzsel a szerelem lángja,
álmaink netovábbja,
szikra gyúlt, a láng már ég,
a szívünk egy csodás éjt remél.
Minden éjjel várok rád,
úgy bújnék már tehozzád,

Iszom a kék ózon szennyízű levét,
miközben térdem veri a rothadó szemét.
Bolyongva kúsznak csókmázas angyalok,
arcukon kéjes vigyorba süppednek a napok.
Kígyók zabálják otthagyott mocskát a télnek,
a kacagó gerlék a semmi ölén menekülnek.

Álmaimban is szeretlek
Drága, édes hazám!
Álmaimban is letérdelek
S imádkozom érted:

Te a béke galambját féltve őrizgetted,
Karjaidba rakott fészket,
A rászorulót mindig befogadtad,
Szeretettel ölelted, mint barátodat.

Jaj, mi lett őszinte lelkedből,
Kufárok hada támad rád,
Kifoszt fészkedből!
Idegen tömeg villáma zúdul.

Ó szerelem, szerelem,
átkozott gyötrelem.
Szerettem egy deli legényt
ifjúságom elején,
beleestem, mint nyúl a gödörbe,
de biz nem lett jó vége.
Forró csókok, édes ígéretek,
neki nem létezett olyan,
mit ne ígért volna meg,
s ráadásul csalfa volt,
több lánnyal randizott.
Hamar kiderült e csélcsap legényről,

Ha újra itt leszel,
szívednek mindent megteszek,
boldogságot adok,
felejtsd el a gondot,
hagyd a múltad magad mögött,
nézd a jövőt, a gyönyörűt.
Együtt boldogok vagyunk,
ezt te is jól tudod.
Szeretve szép az élet,
szeressük egymást,
amíg lehet.
Siess hozzám,
hisz úgy várlak,
két karom ölelésre kitárva,

Ragyog a nap felettünk,
ha Te itt vagy mivelünk,
fényed árad felénk,
ide ülsz most mellénk,
szívünk dobban,
egyre jobban,
szeretetet adsz és kapsz,
már nem is kell más vigasz.
Színeidet szavakban osztod,
a neten velünk megosztod.
Szeretünk nagyon téged,
öröm legyen mindig a vendéged,
ezt kívánjuk mi mind néked!