Csalfa szemeddel mért néztél reám.
Mért hagytad elvérezni szívemet.
Átok ült reám, mióta megszerettelek.
Meglehet, ez ellen tenni már semmit nem lehet.

Zuhogó esőben vártalak, hideg szél fújt, fáztam.
Álomszínű éjjelre vágytam, de csak néztem, hogy
a hajnali szél didergő arcomba
az ázott leveleket milyen megalázóan hányja.

Reszkető kezemmel akartam volna nyúlni érted,
mielőtt még azúrkék lesz a fenti tenger.
Az eső elállt, én könnyeztem, amiért gyönge,
ártatlan szívemen átgázolt és széttaposta lelkemet a léted.

Darabokra hulltam szét, mint porcelánrészek,
Összeilleszteni már nem lehet, és én annyira félek.
Félek, testemből eltűnik az élet, Te tetted ezt.
Az azúrkék tenger habjain miattad alszom el végleg.

Budapest, 2024. július 26.