Még érezni délben bőrünkön
a nyár vad égő lángnyelveit,
de a hajnalok, s az esték
egyre hűvővebbek már.
A fák levelei felöltik
színpompás őszi ruhájukat,
s varázslatos színekkel
díszítik a szeptemberi tájat.
A platánfák hatalmas törzsén
szalad fel egy fürge mókus,
vidáman nézi, ahogy a napsugár

/Kiskundorozsma/

Meghitt csendben
Esküdnék az égre,
Magammal, sorsommal
Kibékülnék végre.

Fonnyadt lelkemet
Nem taposnám többé,
Felsóhajtanék,
Ha az ég,

Ezt... Még... Megengedé.
Mint kivert kutya, kóborlok este,
Sehogy sem jön álom
Két fáradt szememre.

Lázas testem
Kíntól verejtékez,
Higgyétek el!
Keresem az Istent.

Gyere velem Szeptember!
Öltöztessük át a fákat!
Hadd legyenek leveleik
legszebben felöltöztetett ruhákban.

Hadd pompázzon még a kert
mosolygó virággal,
Házak előtt illatozó piros rózsafákkal.
Énekelj még madárka,
csicseregj az ágon,
Nézd, mily szép az ősz,
hogy kitárul a világnak.

Megpihent a lélek,
elteszem a csendet.

Valahol egy vándor
kilépett az útra,
de útjába a szél a port
szüntelen kavarta.

Kavarta, keverte,
szemébe fújta,
de a vándor csak ment,
sosem nézett hátra.

Ballagott botjával
nyáron, ősszel, télen,
völgyeken által,
dombok közelében.

Te légy ó, én szép szerelmem,
Örök perzselő tűz!
Légy az én menedékem,
Ki magához űz!

Vonagló testem
Kéjtáncot jár,
Egybeforr testünk
A csók, a vágy, a láng.

Te légy én végzetem,
Légy nekem halálom!
Ha karjaid közt veszek el,
Én már azt sem bánom.

Ott ült az út szélén, csendben nézelődött,
nagy testét lomhán, néha megmozdította.
Szemeiről a napfény visszaverődött,
tekintetét fel, az égre fordította.

Megálltam az autóval, csak egy percre!
Gondoltam, vigyázni kell, hiszen veszélyes.
Mozdulni sem tudtam, és néztem csak egyre,
ahogy ott ült... olyan nagy volt és felséges!

Mesélték, hogy volt egy ősöm,
lehetne ő az én hősöm,
ha tudnám, hogy mi vezette,
volt-e neki egy hőstette.

Szerette a barlangokat,
az izgalmas kalandokat,
betyárként élt a Bakonyban,
lakott elhagyott zugokban.

Tört zárakat, lakatokat,
fosztogatott gazdagokat,
gyerekeknek cukrot hozott,
minden rokon pénzt is kapott.

Remek
e kéj
szemed
beszél
beszól
simít
a szó
van még
tennivaló
panasz
akad
vigyázd
magad
ázik a fény
halvány
remény
csillagba
hullt
a múlt
benned
vagyok
s hagyok
pár pillanatot
marad a kéj
szemed
beszél
beszól
írlak
bírlak.

Fagyosak a reggelek,
ködgomoly a hegy felett,
útrakészen a fecskék,
koraiak az esték.

Kémény küldi füstjelét,
rugdosom a gesztenyét,
nézem a kukoricát,
elvesztette aranyhaját.

Mézédes a szőlőfürt,
darázs mind megrészegült,
gyümölcsfák ünnepelnek,
beérett, mit felneveltek.

Pilis szent hegyünket nézem,
Piramisok alakját, mását érzem,
Mintha a Föld szíve lüktetne benne,
Piramis alakja, szent minden köve.

Nézem és látom; piramis alakja,
Amit ezredévek pora takarja.
Ezred évek dicső történelme
Súlyos kövek közé lett eltemetve.

Zokog a lelkem,
úgy hiányzol nekem,
a szívem érted kiált,
üzenetem hozzád szállt.
Én kedvesem,
én szerelmesem,
a szív szól,
hogy jöjj, szeress,
és légy velem,
te is élvezd
az együtt töltött éjeket!
Egy éjszaka,
a szív szava,
ha lángol a vágy,
mondd, mire vársz,
hisz most élsz,
boldog most légy,

Száll a gondolat messzire,
gondolunk valakire,
aki szívünknek kedves,
kiért a vágyunk eleped.
Jönnek a fázós hajnalok,
a ködös reggelek,
a magányos esték,
a vágyálmokkal teli éjszakák.
Egyre jobban hiányzik a kedves,
kiért a szívünk eleped.
Harmatos fűszál a reszkető hajnali fényben,

Megérintett a halál,
nyirkosan, izzadón,
elnehezült a test,
fáradtan, megadón.

Mormogott magában,
nehezen lélegzett,
abban a világban
nem kell a lélegzet.

Próbálta tartani
létét még közöttünk,
fogtam a homlokát,
együtt így küzdöttünk.

Ima férjemért: Vincze Ferencért
(+ 2022.09.04. Édesanyja, Rozália neve napján)

Egy éve elmentél, örökre
Lehunytad két szemed,
Hullott könnyeink zápora,
A családod nem feled soha.
Isten magához szólított,
Nekünk mély fájdalom jutott,
Szívünkben hordozzuk emlékedet,
Imát mondunk érted,
Nyugodj békében!