Ülök a vágyaim néma folyosóján,
A magány leple mindent betakar.
Néha egy-egy madár dalol csendben,
A fák ágai közt turbékol egy vadgalamb.
Nem tudom, mit hoz még a magány
E néma csend partjainál,
De tudom, én dalra, kacagásra vágytam,
S átölel kedvesen egy-egy unokám.
Most csendben fújdogál egy szellő,
Elszáll mellettem egy fütyülő madár,
S a fák sűrű ágai közt rám kacsint a napsugár.
Kaktuszvirágaim közt szívem szeretetre vár.
Ülök vágyaim csendes folyosóján,
Ide nem köszönt be senki már.
Messze, messze egy sírhalom rám vár,
S tudom, nemsokára megérkezem…
S a néma folyosón bekacsint a napsugár,
Muskátli, virágzó kaktusz táncot jár.
Hűvös szellő nem ölel már,
Viharos szél vészt jóslón muzsikál.
S én csak ülök életem hosszú folyosóján,
Köszönök, rokonok, jó barátok, Isten veletek.
Éveim hosszú útját bejártam,
Köszönöm Istennek, hogy itt lehettem veletek.
Már csak egy kicsi szeretetre vágyik szívem,
Emlékeimet magammal viszem.
Ragyogjon rátok a felkelő nap sugara,
Boldog órák sokasodjanak békében, ezt kívánva.
Mosonmagyaróvár, 2024. július 3.
