Szemrehányó szemed még mindig látom,
hiába nyugszol sírod sötét mélyén,
a bocsánatod hiába is kérném,
innen és túl kusza élethatáron.

A január mindig oly sötét és levert,
de éltet még most is maga a gondolat,
napfény lassan issza a téli foltokat,
tépetten a téltől és vad gazban a kert,
csak virgoncan az agysejtek szorgoskodnak.

...amilyennek csak szeretnél...

Szívemben érnek a szőke búzatáblák,
sárgállanak falvak végvárai mögött,
mikor a gyász feketén belém költözött.

Ha a kövek beszélni tudnának
/Sólyomkő vár és a többi romvár emlékére/

  Soós Ildikó fotói alapján-

Trágyás mezők kósza népe
száll kertembe a tél végre.
Tipeg-topog a társaság,
tavaszt hazudik a világ.
Landolnak a pletykás szarkák,
a lelkemet felvidítják.
Nem kísér itt senkit ármány,

Virágpor felhőben és mégis rozsdásan
egy ország, sok az elesett kevés a falat,
mennyi dölyf elfér e tenyérnyi hazában,
a salaktüskéken a Kárpátok alatt.

...január negyedikén múlt tíz éve, hogy elment...

Magányom marad ingyen jeggyel sem indul
sehová nincs hófúvás szél nem tép fákat
de két kutyám nem maradhat gazdátlanul
ne vádoljon szemükből mély barna bánat

Mikor az éj leszáll, elszunnyadsz csendesen,
némasággá lesz, a nyüzsgő végtelen.
Árnyékát hinti rád, csillagok tengerét,
végtelent nyaldosó, megnyújtott termetét.

Ha felvirrad Pünkösd napja, a Szentélek ünnepe,
Több százezren indulnak el a csíksomlyói ünnepre. 
Ki magyarnak vallja magát, idetalál bárhonnan,
A föld mind zeg-zúgából, a lakhelye bárhol van.

Ősz fejem langy teleket havaz Neked,
szilánk, ököl arcomat nem roncsolta,
de ráncos szándék szólt bele sorsomba,
az öröklét éhe megöregített.

Felettük gyertyaláng nem fénylik,
Csillagfény hull rájuk, azt nézik,
Mért lett így, soha meg nem kérdik.

A szépségben a még szebbet kerestem,
és a tudásban a még újabb tudást,
az egészet akartam tenyeremben,
űztem, szüntelen magamat és folyvást.

Miért kínoztok és mit kértek számon
tőlem, sziklás századok vándorától,
ki vonszolja magát vízen, aszályon,
vijjogó vádatok szívembe markol,
nem vidítja kedvem se a mámor, se bor.

Sír az erdő, és a táj,
Keresik a hósapkát.
Hótakaró hiányzik,
De a föld még nem fázik.

a kupavári monostornál

Az évek csontkeze lassan felém nyúl,
már pereg előttem hónapok neve,
olykor csak szelíden, máskor meg vadul
tör rám testem, de megküzdök vele.
A sejtek nem felejtik, ki voltam én,