(aki 2002.február 28.-án önkezével vetett véget szomorú életének)

Ildikónak

Mit mondanak, ha rád nézek,
ha szemem tükréből kiszedik
szemed égben oldott színét,
számból a neved,
de a szó mélyén a lényeget
ki érti meg?

Néha lovakkal álmodok,
gyönyörű büszke mének 
vágtatnak fürge szélben, 
és én is velük vágtatok.

Kérdezz, csak kérdezz,
s én válaszolok,
persze csak akkor,
ha éppen tudok.

Kimondatott az ítélet.
Válladra tették a kereszted.
S te mérhetetlen alázattal
        Elindultál utadon.

Vád és nincs alku. Az Úr szenvedésében
benne vagy te is. Nem menekülhetsz.
Könny, kendő, Veronika, s a kereszt. Visszük.

Korbácsol az utcaszéli nyálas tömeg.
Szemetébe nyelvel a formázott élet.
Fölnézek—nem messze már a domb,
ahol meglelem majd a békességet.

Olyan minden itt, mint egy álom,
minek értelmét nem találom,
keresem, kutatom folyton,
közben foltokat ejtek a folton.

2011. március 28.-án hajnalban gázolta egy autó halálra Unokaöcsénket Krisztiánt. Az Ő emlékének adózom a verssel.

Mint kis bogárt,
borostyán börtönbe zárt
a néma fájdalom.

Szeretem víg buzdulásban
pogány varázslatod dalát,
szeretem csendes mesédnek
hol volt, hol nem volt bánatát.

Az élet minden napján
lemenni mélyre, és keresni
a bezárt vágynak szárnyat:
kiutat a magunk módján.

Egyszer, ezt a népet testvérré emelte a hon.
Hogy lettek hát sors-dobált álmok bábjai a létnek?
Istenverte acsarkodások között, hogyan
fogadhatják el a feléjük nyújtott mérget?

Nemzetünk jelenlegi küzdelmét a
holnapok felé, tudatosan, vagy tudat-mélyen,
génjeinkben őrzött értékek vezetik,
melyeket a nép, a nemzet egyszer már megélt.

Nézni pipacsok nyári szellő ritmusára
hajladozó táncát.
Hallani fekete rigóm párjának dalolt
szerelmes románcát.

…és elindultunk ezen a téli úton.
Fölöttünk álmodtak a havas fák,
csillagok játszottak fönt a csúcson,
míg lent csendet ringatott a havas ág.

A szépséged báj, mely ha adod, látható,
gyönyörködtető, örök életű.
Benned születik a kéj, csillag-ég erő.

Nem tudok többé verset írni,
nem tudok írni, csak sírni...sírni.