Foszlanak az álmok

Ma korán hasított belém a hajnal,
mint éles kés az avasodott vajban
riasztott felismerés, a fájdalom,
már nem csak érzem, de biztosan tudom,
nem ilyen telet, februárt akartam.

Kopottas asztalok, nyikorgó székek,
mikor nélküled bogozom a véget,
könnyeznek, sírnak szeszélyes ciklonok,
sarat taposok, havat lapátolok,
üszkös farönkként füstölgök, és égek.

„Az Isten sem képzelhette el szebben”
ahogy rebbentem, ahogyan szerettem,
de szívemben a megnyugvás andalog,
ha arra a sok csodára gondolok,
ami szépség elfért egy rövid életben.

Felvérzett bennem e hajnalon a vers,
közönnyel ütlegelsz, és szavakkal versz,
foszlanak, oszlanak szerelmes álmok,
indulnék, mennék, meredten megállok,
a korábban édes, már keserű, nyers.

Platán levele repdes hó-paplanon,
nem hárítom másra a saját gondom,
alattam dermedt és fagyott az avar,
de a tavasz majd mindent kitakar,
hajnalok hajnalán csitulj fájdalom.

2015. február 10. hajnal 5 óra