Mi végre a szépség, ha mulandó,
s a sok balga, botor halandó
azt hiszi halhatatlan lesz,
s ezért bármit megtesz.

Vártalak, vártalak,
pitypang mezőn
szívembe zártalak.

Bilincset verhetsz kézre, lábra,
gerincet, és koponyát törhetsz
--nyomorékká verheted a testet.

Óh márciusi hősök,
negyvennyolcasok.
 

Ha uralkodni akarsz a népen,
vedd el ünnepeit, a múltját.
Töröld ki a hazaszeretetét,
s ne kötelezd a nagy tanulást.

A téma választott mindig engem.
Az átélés szabad formája
ott szalad akkor is, ha vádja
nem gáncsol, csak rossz a szerepem.

A széleiben, nem csak a karikában,
nem csak az ívben, a szédülésben,
ahogy a végtelenbe együtt a vége,

Ő sírt, és bosszút esküdött. Megpróbálta
becserkészni az új következőt.
Az öngyilkos űrt hagyott.

Messzire vitte a szél. Valaki sírva
futott utána, s repült a kalap.
Nézték a segítséget, sokan szaladtak.

Életünk fényét, apró örömeinket 
belső tükrünkben mint világdarab 
részeit, csókoljuk meg, hisz ma van nőnap.

Dalolnak az erdők, rétek,
kacagnak a házak,
harmat csillan fűszálakon,
szivárványra várnak.

Összecsuklott lelkem, várja a tavaszt, remélve tőle azt, 
hogy felépül a vár, 
s egy idő után énem újra rámtalál.

kilenc hónapok
vajúdással teli lét
szült és temetett

amíg én élek
velem él a reményem
te vagy a fényem

Olyan nagy itt a csend.
Gyötrőn nyugtalanító,
mindennek hátat fordító,
arcunkba némán ordító,

ébred a tavasz
zsenge mézízű rétek
virág szőnyegén

Tavaszra vár a világ,
színarany napfény öleljen át,
minden fát, bokrot, virágot és füvet,
fakasszon rügyet, zöldítsen levelet.

Hol vannak a szavak,
mit fülembe súgott
szerelmes ajakad?