Hagyjatok szeretni, őszintén örülni,
sötét fellegek közt újra felderülni.
Versenyre kelni a tompa zúgó széllel,
gyémántként izzani szikrázó napfénnyel.
 
Mely homályba merül árnypalástot öltve,
levelek közt zizeg szürkeséget törve.
Éj királynő a hold álmosan sompolyog,
árva csillagsereg csapzottan kódorog.
 
Engedjétek nékem széltében hosszában,
keressem, kutassam rejtőző zugában.
Mit számít a mélység, legfeljebb beszippant,
Allegóriája cserben hagy elillan.
 
Még vad szenvedéllyel kapkodom utána,
vihart lovagolva csapódok falába.
Eszmélek, ébredek, csak egy arcot látok,
édes borzongással tisztult józanságot.
 
Barátaim, tudom, legyetek elnézők,
oly szenvedély éget, két szeme igéző!
Gyöngyöket töprengnék, még soraim vésem,
drága szeretteim, nézzétek el, kérem!
 
Tollat markolászok, ezt, le kell hogy írjam!
Várnék még egy percet? Többé már nem csillan!
Milyen karátszáma? Vaj mekkora érték?
Feszülő indulat, darabokra széttép!
 
Talán, majd ha egyszer, hűvösséggel tölt el.
Rám virrad a hajnal, köszönt üde zölddel.
Harmatfátylat borít rám negédes bájjal,
s így békélek meg, a háborgó világgal.