Hol vagytok édes, szerelmetes évek,
hajdan az életem izmosabb fele
eljegyezte magát egy írógéppel,
hogy napom reménnyel kopogja tele.
A karom, a hátam koromat érzi,
lazulnak az inak, kopnak szemfogak,
és már nem vagyok ugyanaz a férfi,
megtorpant, nem száguld velem a fogat.
Ha vállad öleltem remegett kezem,
megtört a hangom, mikor  hozzád szóltam,
most a vajas kenyeret kenegetem,
reklámok csábítnak a telefonban.
Ködben élek már, kék színű füstben,
fiókba zártam ideát és elvet,
nincs, amiért a nyakkendőm megkössem,
az idő eres keze sokat elvett.

A makacs emléksor azért sugárzik
papucsban csoszogva, vagy épp sietve,
az egyiktől felizzik majd a másik,
ódákat zengnek süket csendembe.

2015. 02. 07.