Szonett

Mit sem gondolva másra, a világra,
szerelmi-csatánk a hajnalokba nyúlt,
éjszakákon át csak nekünk tombolt, dúlt,
gyümölcsbe fordult bimbózó virága.

ha már tavasz

Édes jó apám
Mily örökséget
Hagytál rám
"Jobb lesz egykor neked"
S most vitatkoznék veled

Ha a félhomályban a tóhoz lemegyek,
az álmatlan éjszaka még kötne, fogna,
de leereszkednek hozzám a kék hegyek,
áldásuk adják a zarándoklatomra.

A színesen vigyorgó plakátok alatt
éhes csecsemő sír, mint koldusporonty,
az anyja egy koszos kukából kapargat
életet, a pólyája szennyes, tépett rongy.

a fényhez odabújnak

Míg én lázadtam, addig Te tűrtél,
engem a fájdalom, Téged annak
hiánya űz halálra,  örök tél,

Mit most elmesélek 
Szomorú történet, 
Valós, pedig hinnéd, 
Ilyen nem történhet. 

Mikor megszülettem, mindent tudtam,
de nem tettem a szebbért, a jóért,
maradjon a világ, úgy ahogy van,
féltem a nagy, láthatatlan hóhért.
Nem szóltam, írtam, nem kiáltottam,

Mikor szívedbe megnő
A kilátástalan fájdalom
Mikor úgy érzed nincs irgalom
Mikor nehéz súlyt cipelsz válladon
Mikor minden összeesküdött ellened

Mint a tavasz virága
Nyiladozol szépen
Szívem boldogsága vagy
Én gyönyörűségem
 

Tavaszi szél te láttad Őt, 
A hős forradalmár költőt. 

Hosszú volt az út a múltból a máig,
a semmi lényege tőlem elzárva,
lehet, mikor a halál rám villámlik,
​sötétség kerül majd a napvilágra.

Lassan a vizeknek végére érek,
a távlatom homályos és nem tiszta,
fojtogatnak a nyugdíjak és bérek,
de nem vagyok levert és pesszimista,
poggyászom már csak a megmaradt élet.

megrajzoltalak
ringatom a szelet
 

Néha beborul a tavasz-ég felettünk,
mindent megtanultunk, semmit nem feledtünk,
ma még fanyarabbak a szánkban az ízek,
a május majd illattal átölel, fizet,

Magyar határ szélt,ha ritkán járod
Új házak nőnek ki,meg sem látod
De ezekre nem magyar lobogót tűznek ki
Mert más a nemzetük,más zászló díszíti

tiszta szívben gyermek légy