Fények űznek a vaksötétbe,
sötétség a fénytengerbe,
boldogságot bánat váltja,
bánatnak leszel rabszolgája.

Vágyaidtól nem szabadulsz,
de hiányától majd megvadulsz,
sámán dobok felajzanak,
nagy tüzeket sorba raknak.

Táltosok a füstbe néznek,
csak fölfelé tekintenek,
vándor sólyom fészkén pihen,
tüzek mellett nincs idegen.

M-osolyt ha csalsz arcomra,
I-gy indulnék a nagy útra,
R-emélem vigyázol rám,
E-zentúl is mindig Anyám,
M-osolyogj te is velem,
E-lkelne bátorítás nekem,
G-yermekként fogtad a kezem,
V-álságba került most életem,
É-les pengéken haladok,
N-agyok itt a bajok,
Ü-gyesen kéne lépnem,
L-égbe feszülő kötélen,

Egyszer még nekem is nagyon régen,
élt a két öreg csendes békében,
minden napjaikat zene kísérte,
csattogó kerekek futottak sínekre.

Fűrészgyár dudaszóval hívogat,
munkás otthonokból indult áradat,
sorompó leeresztve ott menet a vonat,
Nagyapám kerékpárral tette meg az utat.

                   -köszöntő-

Kortársak voltunk és jó barátnők,
emlékezetessé tenném az esküvőd,
ezt a verset műkedvelő amatőr írta,
az sem különb aki ezt most szavalta.

Álom arcát az éj fagyott patakba tette,
melynek hideg tiszta vízét jéghártya fedte,
morózus fellegeket kavar az északi szél,
parti jeges fűzágakkal csilingelve zenél. 

Fából készült hídját szűzzuzmóra fedi,
nem használták régóta nem járt rajta senki,
egyoldalas fakorlátját vihar csonkolta,
bátorság kell hozzá ki átmenne így rajta.

Március virággal a fákat felcicomázta,
ám ezt a télutóvéd fagyokkal megkontrázta,
kajszinak kifeslett virága fázósan reszket,
a napsugár mikor ráköszönt akkor ejt könnyet.

Csípős hideg reggelek olykor deressé lettek,
a most bújó fűszálak nem éppen ilyent kértek,
néha a szellő ostora is élesen vágott,
csak nem kell elővenni újra a nagykabátot.

Beleveszett az ősz idő,
lucskos morcos napja,
és a sok víztől szétázott
égboltot is, felhő takarja.

Ám őszirózsák nyílnak,
piros muskátlik virulnak,
a zöld burokból hullanak,
termése diónak, mogyorónak.

Nedves oly hűvös minden,
hullott levél nyákos csúszós,
mily gyorsan a tegnapé lett,
nyár a lángos és a fagylaltos.

Visítva ordít a decemberi szél,
tomboló csatározásba ér a tél,
mintha kegyelmet nem ismerne,
jégkristályokat kanyarít szemembe.

Sanda szemekkel tekintek kifelé,
még esik, a kék ég morcos felhőké,
morózus ilyenkor néha a kedvem,
befűtenék, de a sárkány kiabál velem.

Egy hosszú séta az tán jól jöhetne,
ilyen sápkóros időben, kinek van kedve,
esernyővel mint valami fontos ember,
de hisz az utca olyan mint a tenger.

Alkonyat feszül Drávának völgyébe,
rubinvörös felhők tükröződnek vizébe,
toportyán üvöltése felveri a csendet,
part köveihez folyó küld üzenetet.

Szomorúfüzek Dráva vizet simogatnak,
eltévedt évszakban cseresznyék nem pirosodnak,
május csak nevét adta az idei tavasznak,
vadgesztenyéken gyertyák világítanak.

Fázok, nagyon hideg van megint,
egy hatalmas tüzet kellene rakni,
mely köré férne minden Magyar,
hogy tudnánk jól, összemelegedni.

Somogy-országnak, déli szegletén,
a Dráva határolta, legalsó peremén,
vízmosta partszakasz, homokos fövenyén,
őstölgyesek közt makkot hullajt a szél.

Boltívek hajolnak ajtó ablak felett,
ezt az otthont építettem fel neked,
árnyékok kúsznak végig a falakon,
rózsalugas fogadd téged a bejáraton.

Álmodtam megint, hullámzó búzamezőket,
színes vadvirágokkal terített, tarka réteket,
veled álmodtam, hogy újra fogod kezemet,
mosolyoddal törlöd, kibuggyant könnyemet.

Nézem a kék égen gomolygó felleget,
beszélek hozzá nem várok feleletet,
helyette válaszolnak gyors röptű madarak,
vannak kik kárognak vagy szállva dalolnak.

Fentről néztem, hogy mint terül a végtelen,
színes foltokat, s nem virágot a réteken,
patakot folyót szerte futó utakat,
mi él mi mozog, de téged sem láttalak.

Lelkemből megint, kitéptek egy darabot,
Könnyeim kijöttek, a fájdalom hasított,
Ó Istenem, miért bántanak így engemet,
Miért nem kapom vissza, az adott szeretet.

Mikor még a fényben, álmodtam a jövőt,
mindig előnyben részesítettem a képzelőerőt,
szavaim tán fogannának, a légüres térben,
 akkor sem, ha utat találnának süket fülekben.

Vágyok még én is az új tavaszra,
nem elém siető alkonyatra,
egy éltető boldog pirkadatra,
a szél borzolta szöszi hajadra.

Előttem ugrottál fel a buszra,
úgy néztelek téged vágyakozva,
benn nagy volt a tömeg nem láttalak,
de hallottam édes kacajodat.

Szinte nem változott semmi,
csak a diák évek múltak,
mert a befejezett iskolákból,
most is úgy ballagtak.