Fázok, nagyon hideg van megint,
egy hatalmas tüzet kellene rakni,
mely köré férne minden Magyar,
hogy tudnánk jól, összemelegedni.

Megfognánk egymás kezét szorosan,
cigány, zsidó, a vallás mit számítana,
csak nyelvünk egy legyen, hogy értsük,
hogy a másik is, néha sok jót mondana.

Óriási tűz kellene, mint kovácskohóba,
hogy mint a vasak, egymásba forrnánk,
mit számítana, ha másakat gondolnánk,
hisz sok színes virág is, milyen üde pompa.

Minden nyíló virágra, méhek rajzanak,
több, kevesebb nektár, mindeniken akad,
ha majd a mézet, lépekből mind kinyered,
halmazából nem tudod, mely virágból ered.

Egy fészek lakói vagyunk, mindahányan,
nyelvünk egy, legyünk bárhol a világban,
Magyarságomra én mindig büszke vagyok,
őseimet nem tagadom, emlékükkel halok.

Rakjuk csak a tüzet, sose apadjon lángja,
világítsa be országunkat, mint ezernyi fáklya,
fejekben is legyen, gyúljon hát világosság,
fogadjuk el végre, hogy van vallás szabadság.

Mert a pártoskodás mezején, ott veszünk,
ha mindig egymást marjuk, s nem szeretünk,
mért van az hogy minket, össze ugrasztanak,
egyszer már vessünk véget ártó szándékuknak!

Mint minden tűznek, a miénknek is van füstje,
de másoknak a füstje, ne a mi szemünket csípje,
elég mi a tüzünkből marad, a salak meg a füst,
de nekünk maradjon meg, mit tartalmaz a teli üst.

Ott a teli bogrács mellett, ahol a nagy tűz lobog,
egymásra talál minden Magyar, majd lehetne boldog,
legyen az a mostani, határainkon kívül vagy belül,
hisz őseink, hagytak nekünk sok jó példát emlékül.

Hegyeink, három nagy folyónk, s az elterülő rónánk,
vízkészletünk, boraink kiváló, s az aranyló búzakalász,
legelésző birkanyájak, vagy a szürke marha csordák,
ott vizeink partján a halász, vagy a vadra váró vadász.

Barcs, 2018.03.22.