Megérkezett a kikelet,
a ragyogó nap ébresztget,
kibontotta a szirmokat,
színezi a virágokat.
Falu szélén csöpp legényke,
fény ragyog a nagy szemébe',
díszes ruhát öltött mára,
s virágot tűz kalapjába.
Cipőcskéjét kifényezi,
jól fésült haja ébeni,
|
Tarka réten ezer virág.
Új ruhát öltött a világ,
vágyódik a cseresznyeág,
mint az ébredő ifjúság.
Rügyet fakasztó napocska,
csírázik már a magocska,
és a katica napozna,
száll a zümmögő dalocska.
Szorgoskodik a méhecske,
s ágakon szerelmes fecske,
|
Hömpölygő szilánkok útvesztője,
ellepi sebzett lelkemet a törmelék,
óh, csak még egy csókért könyörögne
még a haldokló képzelet a kedvedért.
S ha mégis megszánnád ajkam,
hajolnál-e felém?
Vagy csak záport hintenél halkan,
hogy ne szeress újra belém?
|
Még érzem a tarka rét illatát,
midőn újra éled a kikelet,
még hordoz a szél hűs tenyerén,
s világgá kürtöli jöttödet.
Még magához ölelnek dús ágak,
dédelgetnek a bokrok s a lombok,
remegek, úgy szeretlek téged,
oly boldogság, ha rád gondolok.
Nélküled bánatos, könnyező ég,
|
S biz, ha röppen felém
kedves múzsám csókja,
kiürítem elmém,
ne legyek a gondjaim rabja.
Feltartom homlokom,
hagyom, hogy csókoljon,
lelkembe fogadom,
s hagyom, hogy magával ragadjon!
|
Csendben őrizném az álmod,
ha hold lennék.
Cirógatnám kedves arcod,
ha nap lennék.
Esőben föléd hajolnék,
ha faág lennék,
hogy ne félj, neked dalolnék,
ha madár lennék.
Követném a lépted nyomát,
ha árnyékod lennék,
szórnék rád százezer csodát,
|
Víz leszek vagy buzgó patak,
csak hogy én oltsam szomjadat,
források vize s kék tavak,
csak érinthessem ajkadat.
Ha útra kélsz, én is megyek,
Türkiz tenger vize leszek,
s ha felkapnak a fellegek,
egy cseppnyi csapadék leszek.
Válladra hajtom homlokom,
|
Halovány sárga fényű lámpás
vénülő alakja még délceg és pompás
egymagában őrzi a csendet
fegyelmezetten áll és őrzi a rendet
fénye beles kis ablakokon
árnyékot rajzol szűkös kopott falakon
oly hangulatot hoz a népre
melytől szépséges lesz az utca képe
|
Tavasz szava hajlik arra,
szomjad friss patakkal ontja,
életet lehel a holtra,
vagy jó szülessen a rosszra.
Új hajtása bújik hamar,
a takaró már nem takar,
előcsalogatja a nap,
és lőn, ha ő nem is akar.
Növekszik hát reménykedve,
mert valaki teremtette,
|
Nap-nap után múlik majd a kín,
s visszatér egy cseppnyi fény,
s nem lesz a szó oly fösvény,
s égboltot fest a szivárvány szín.
Beragyog egy igaz, tiszta szó,
mely éltető sugara
gyógyír lesz a panaszra,
mi nem sok, egyszerűen csak jó.
|
Újra kísérti ördöge,
mámoros hajnal hercege,
tölts még egy utolsót, mondá,
s a vér is változzon borrá!
S nem látja, közelgő vész ez,
tompult agya már nem érez,
már kezében is a vesztő,
élet ontó nemzetsebző.
Mondd átok, mi cél vezérel?
Végzeted végzete ér el?
S hiába vár a rút halál?
Ne bújj, hisz úgy is rád talál!
|
Holnaptól minden más lesz,
talán nem fog fájni a tegnap
úgy, ahogyan ma.
|
Szeretetben, békességben gazdag áldott ünnepeket kívánok mindenkinek szeretettel!
|
Csendbe burkolódzik a város népe,
s ahogyan beragyogja a gyertya fénye,
egyszeriben tündérország lesz belőle,
apró gyémántpor hull a háztetőkre.
Ünneplőbe öltözik a szép fenyő,
ma a dúsnak s szegénynek is jut betevő,
és amíg könnyeid fürösztik testedet,
a komor bánat hagyja el lelkedet!
|
A fagyos hajnal visszatér,
sűrűre szövi fátylát a dér.
Oly sötét még a pirkadat,
nem látom kedves arcodat.
Kristályokba zárt tegnapok,
körberajzolódó lábnyomok
még őrzik néhány pillanatra
emlékeidet hátrahagyva.
Még éjjel felöltötte szürke,
komor kabátját, készülve
a közelgő zord fogságra,
a rideg, csókos virradatra.
|
Csentem egy percet,
míg csendes a ház,
meg nem töri a csendet
a nyugtalanító láz.
Egy kósza pillanat,
míg elengedi kezem,
s lerójam soraimat,
míg lehajtanám fejem.
Egy percnyi csend,
csupán ennyi jut,
a káoszban rend
s az eszme fut.
|
Egy kicsiny csepp szeretet,
úgy melengeti szívemet,
lehet, hogy el sem hiszed,
ez nekem mennyit jelent.
Olykor egy szó is elég,
kecsegtető reménység,
és megnyugszik a lelkem,
s eloszlik a szürkeség.
|
Elsápadt levelek
nektek üzennek
vége a nyárnak
"hűvös szelek járnak"
És lassan-lassan már
bundát ölt a táj
így hófehér sálját
meleg sapkáját
Felölti magára
szorosan a nyakába
így várja veletek
újra a meleget!
|
Aprócska gyermekként nyaranta a nagyinál töltöttem a szünidőt. Szerettem ott lenni, mert akkor gyakrabban láttam a féltestvéremet is.
|
Hull a megfáradt falevél,
egy utolsó dalt elmesél,
mielőtt nyugovóra tér,
hallgasd meg, csak arra kér.
Kopár tájra varázslatot,
szürke égre képeslapot,
lábadhoz színes szőnyeget
áld, s melegíti szívedet.
Emlékeztet még a nyárra,
mikor felmásztál a fára,
|