A fagyos hajnal visszatér,
sűrűre szövi fátylát a dér.
Oly sötét még a pirkadat,
nem látom kedves arcodat.

Kristályokba zárt tegnapok,
körberajzolódó lábnyomok
még őrzik néhány pillanatra
emlékeidet hátrahagyva.

Még éjjel felöltötte szürke,
komor kabátját, készülve
a közelgő zord fogságra,
a rideg, csókos virradatra.

Megkövülni látszik minden,
mégis valami meglibben,
kissé felemelem bús fejem,
arcomat simító lágy selyem.

A szobámból a mécsvilág
lángja sárga vadvirág,
nyárba ringó álomvilág,
de ablakomon csak jégvirág.