A csend mezején,
zöldben idézlek én,
gondolatom száll feléd.
Érzem a szívem már elér,
vágyam látni jöttödet felém,
felhők közül angyalok tenyerén.
A szerelmes álmaimnak képzetén,
a csillagos égboltnak göncöl szekerén,
a határtalan bársony zöld mező fövenyén.

Boldog az a gyermek,
ki családba születik,
anya, apa, nagyszülők,
együtt felnevelik.
 
Áldott a fénysugár,
mely kíséri életük,
ősi vérük összefog,
sírig fogja kezük.
 
A fény ha rátalál,
fiúra és a lányra,
szülői vágy felébred,

A Trianoni békekötés,
Emléke a népünknek ó fáj.
Szétszakadt az erős kötődés,
És Magyarország maradt csonkán.
 
Jubileumi most az emlék,
Nagyon is változott a világ.
Újra éledhet a kötelék,
Anyanyelv önazonosítás.
 
Összetartozás ezer jele,

Kisgyermek alig tud járni,
ami csak kezébe kerül,
megfogja, mert rá kíváncsi,
szétszedi benne elmerül.

Anyjának mutatva gagyog,
aki szóval megnevezi,
felcsillan a szeme ragyog,
szó értelmét nem feledi.

Az óvodában  igazán,
mozoghat tanulhat játszva,
tapint ízlel szagol hall lát,
szeretetben biztonságban.

Szemeidnek kék sugara.
Ragyogjon. mint tenger kékje,
Születésed áldott napja,
Édesanyád reménysége.

Fenn a fehér bárányfelhők,
Tavasz tündért kísérgetik.
Simogatja selymes szellő,
Felkelő nap nézegeti.

Házuk előtt Sára Borcsa,
Összebújva, sugdolózva.
Divatot együtt követik,
Mindketten ugyanazt veszik.

Ezen a szép gyermeknapon,
Cinke ébreszt énekével,
Napfény táncol az ablakon,
Mosolyog meleg fényével.

 
A nomád ember vándorló,
Lakhely időnként változó.
Hegyvidéknek legszebb helyén,
Csak lakatlan helyeken él.
 
Jurta az ö házikója,
Vadászat a fenntartója.
Szabad tűznél sütve főzve,
Illatfelhő annak gőze.
 
Lova hátán közlekedik,
Fegyverével védekezik.
Kik így élnek ma is vannak,
Érzik magukat szabadnak.

Életutam hosszú, vastag a könyvem,
Falevelet fúj rá a szél nyitva áll.
Elfáradtam, léptem fáj, hátam görnyed.

Sivatagnak szivárványát,
Vérvörös napkorong festi.
Esőfelhők bolyongását,
Égő lángja nem engedi.

Egyre szebbet ír egy rege,
Tágra nyílt a gyár szép szeme.
Hasznos tárgyat gyárt és sokat,
Árat szabott viszik sokan.

Amikor már halkul hangod,
Valami szorítja torkod.
Emberek elől menekülsz,
Tóparti mólóra kiülsz.

Földi életünket új járvány sújtja,
Természetellenes világ bomlik.
Isteni fény a segítségét nyújtja,
Belső fényünk hozzá kapcsolódik.

Fényparipák hullámok hátán,
Ontják a meleget prüsszögve.
Megpihennek víztükör ágyán,
Ha parti sziklához ütköznek.