Megjött az éjszaka,
fekete köpenyét terítve a világra,
a hold is csillagok nélkül tekint le a tájra!
Sötétbe borult a város, a falu,
az égen villámok cikáznak,
az égiek harcolnak
vad viharral,
villámlással,
hatalmas esővel,
égzengéssel,
jégveréssel!
Reszket, ki él
mindenki fél!

Őrzöm a tüzet, tiszta lelkülettel,
Ne aludjon a hazaszeretet el!
Hazám minden kis zugában lobban,
Őrizzük szívünkben, otthonunkban.

Ha összeroppan világod, nem bírja terhét,
emeld akkor is magasba szemed,
lelkedben kioltatlan forróság táncol,
szorítsd össze akkor is kezed.

Egyik lábad a másik után,
járj, keresd meg a helyed,
de ne higgy senkinek,
ez a világ akkor is tied.

békét kiált most a "vezér"
békét hazudik szüntelen
pofonra nyílna a tenyér
de nem marad már bűntelen

szájából áramlik a szó
hidd el, hogy fele sem igaz
nem mond mást ez a népnyúzó
csak blöfföl, ez már nem vigasz

dollárbaloldal és Soros
böfög szájából, ehhez ért
az öreg s hazug potrohos
felelős minden kudarcért

Vitorlás ring a vízen,
a nap körbetáncolja,
de homlokát mérgesen
egyszer összeráncolja.

Maga elé húz felhőket,
talán, hogy megvédjék,
vagy csak viccelődik,
hogy a tavon féljék.

Vihart ígér, szelet kavar,
csapkodnak a hullámok,
a parti jelzőfények,
kacsintgató villámok.

Karjaidba vágyom szüntelen kedvesem,
betelni veled nem tudtam sohasem.
Vágyom újra és újra,
hogy tarts ölelő két karodban.
Vágyom a csókod ízét, mely oly édes,
vágyom a két szemedből áradó izzó szenvedélyt,
a puha érintést,
a templomi szentélyt.
Érezni szeretném öled felforrósódó,
tapintható vágyát,

Üzenem a hegyeknek,
A legfélelmetesebb, nagy hegyeknek,
Adja vissza az elrabolt életeket,
Adja vissza a hitet benne!

Nem hagy szülőt, gyermeket árván,
Ne vegye életét, aki meghódítani merte!
Adjátok vissza a bátor, megszállott lelkeket,
Ne tegyétek árvának ártatlan gyermekeket!

(emlékezem Erdős Sándor öcsémre)

Muskátli hajtásokat kaptam én
a Sándor öcsémtől.
„Meglátod, a nyáron virágban tündököl!”
Kinyílik, mert hazai földből van a gyökere,
A tavasz, a nyár nagy örömet hoz vele.
Ne feledd, gyökereid hol voltak!
Kertünkben is szép virágok nyíltak!”

Minden nap egyformán telt, kiment a sziklákhoz, és nézte a tengert. A lágy hullámokat, a csillogó vizet, a távolban lágyan felszálló párát. Reménykedett még mindig, hogy felbukkan az a hajó, ami már egy éve eltűnt.

A tábortűzből szikrák,
az izzó fahasábok
mesélik a történetet,
mit álomként látok.

Vastag subájában ül az öreg juhász,
birkanyájra mellette a kutyája vigyáz,
kezében egy faág, azt farigcsálja,
lassan kialakul késével mintája.

Melinda igyekvő, korán érő típusú lány, testvérei közül mindig kitűnt kitartó szorgalma és leleményessége. Egy kisebb város melletti tanyán éltek szüleivel. Csendes, szép környezetben. Szépen teltek az iskolásévei, majd elérkezett a továbbtanulási idő, szép szakmát választott magának, mivel jó kézügyessége volt, a cukrász szakmát szerette volna kitanulni, fel is vették. 

Olyan vagy nekem, mint bor a pohárban,
Hol benne ringnak az édes szőlőszemek,
Kortyollak, és itt vagy benne a számban,
Mert nekem adtak a mámorcsók Istenek.

Siklok veled nyarak érlelő fénytengerében,
Fürdünk együtt, mert ízlelni annyira jó,
Korsómban legyél, s minden érzékeimben,
Mert az élet kint hazug, de ez bent mámorító.

Azt mondtad egyszer, a mindened vagyok
Szerelmes éjeken majd szerelmet kapok
Virágot aggattál mennyegző ruhámra
Arra kértél, rád figyeljek, soha senki másra

De szép is volt az a boldogságos éden
Míg egy búsuló nap elfutottál tőlem
Rád figyeltem, mindenem odaadtam
De azt a virágot, azt bíz' megtartottam

Szellő suhant át a holdfényű éjszakában,
Végig simogatta a házak tetejét,
Bekukucskált a világló ablakokon, hol
Anyák mondtak gyermeküknek szép tündérmesét.

S mint ahogy a gyermekek szenderegni kezdtek,
Úgy álmosodott el a lágyszívű Szellő,
Ásítozó szuszogásba fészkelődött be a csend,
Elhalkult az éji zene, s lett néma, mint a köd.