Ha valaki kalandot akar, nem kell elutaznia keletre, vagy a dzsungelbe, megteszi azt a magyar vasút is. Ha nem veszed túl komolyan, meg elegendő időt hagysz az útra, akár szórakoztató is lehet. Hát minket jól elszórakoztattak, azt megmondom.

   Elővételben vettünk jegyet és helyjegyet oda-vissza, ráadásul első osztályra. Bebiztosítottuk magunkat jó előre a kényelemre. Mozgólépcső le, mozgólépcső fel. Királyság! Majd a célig semmi gond nem is volt, kivéve, hogy az első osztályú vagont nem indították útnak, de itt még tele voltunk derűvel és vidámsággal, a felhők messze jártak Afrika felett.

   Így majdnem simaliba, hiszen akadt ülőhely is, bár késéssel, de megérkeztünk.
Visszaút: Taxit kértünk a szállástól az állomásig, hogy elérjük a haza induló vonatot. Időben ott voltunk, kiírták, hogy 20 percet késik, majd 35, majd 45, és 120.
   Hát itt már elgondolkoztunk, hogyan tovább. Valahogy Kelenföldre kell eljutni, ott átszállni a hazavezető sínekre. Az előre remélt, már elővételi jegyeinkkel a kelenföldi csatlakozást lekéstük, tehát lépcsőn le, és vettünk jegyet a következő, időben esetleg elérhetőre, és természetesen helyjegyet is. Lépcsőn fel.
   Ez alatt az idő alatt, míg vásárolgattunk, elment egy vonat, ami átszállással jó lett volna nekünk, bár a Keletibe ment, de akkor is közelebb lettünk volna kicsivel szülővárosunkhoz. 110 perces késésnél azonban érkezett egy szerelvény, odaszaladtunk, ahogy bőröndjeink engedték, gyorsan vázoltuk helyzetünket a kalauznak, aki azt mondta, elviszem magukat a Keletibe, nem baj, ha erre a vonatra nincs jegyük, nem tehetnek semmit a helyzetről...
   Ekkor már kiderült, hogy az eredeti vonatunk el se indult, nem is fog. Tehát jó döntés volt felszállni erre.
   Megérkeztünk a Keletihez, hála a kalauznak, aki időközben kereste nekünk a megfelelő átszállási lehetőséget. Jegypénztárnál is érdeklődés...       Hát, sajnos, azt a vonatot már nem érik el, amire a jegyük szól, mert most indul, de adok egyet a következőre... Megvettük azt is. Oké, az két óra, addig eszünk valamit, kávézunk egyet. Jegyvétel után tervezzük az ebédet, de a sors közbeszólt, mert észrevettük sasszemeinkkel, hogy az előző vonatunk még ácsorog kicsit, tökölnek az utasok. Ezt a pénztáros nem tudhatta, ő még mindig hitt a pontos indulásban, a MÁV mindenhatóban, ami most elmaradt, a mi szerencsénkre.
   Futás, lépcső le, lépcső fel, alig 25 kg a bőrönd. Vonatra feldob, ajtó becsuk, indulunk. Helykeresés, mert az természetesen a világ másik végében volt, végig vonszoltuk magunkat és bőröndjeinket a vonaton. Keleti pályaudvaron újabb jegyvétel, várakozás. Vonat jön, indul, kalauz a jegyeket nem kéri, mert csak egy megállót megyünk. Kelenföld, szinte már otthon érezzük magunkat. Jegyet veszünk, mert ez már másik szerelvény, meg amúgy is megszerettük ezt a fajta tevékenységet.
   Megérkezik, jó magas, felmászunk, helyünk is van, csüccs. Kalauz érkezik, jegyeket kér, kap 15 darabot, hogy válogassa ki. Azt mondja, oké, nekünk minden induló vonatra van, csak pont erre a vonatra nincs. Lehetetlen... keresés, kutatás, aztán hurrá, végül az is előkerül a táska aljából. Még a kalauz is megörült, mert azt mondta, ennyi jeggyel oda ülnek, ahova akarnak. Aztán 40 perc késéssel végre itthon. Már várom a következő vonatozást, olyan izgalmas, hogy soha nem tudod, mikor, mivel érkezel, és hogy hova? Hát majd kiderül... ha megérkezünk!
   40 éve nem vonatoztam, de meghozta a kedvem hozzá! A MÁV-ot meg eszembe sem jut szidni, perelni, mert annyi érdekes embert láttunk, találkoztunk, ismerkedtünk, hogy már ez megérte.