Világom,
én féltelek!
Gyöngyderekammal
föléd hajolok,
kristályrácsaidba
óvón plántálok
buzgó terveket.

A haldoklót még utoljára
szépen kisminkelik,
nyugatról támogatott
kenceficékkel kenegetik
ziháló mellkasát –
díszkövezik a főutcát,
sárkoptató térelemek
dörzsölik simára
a segélyért araszolók
rágógumiragacsos,
mocskos cipőtalpát.

Oly csodás a nyári éjjel,
ha átölelsz szenvedéllyel,
szemed tükrében izzik a vágy,
mely megőrjít és magával ránt!
Kezed lágyan simítja testem,
érzékeny pontokon az édes érzésekbe
borzongva belevesztem,
ó, mily édes borzongás,
odaadó, forró simogatás, csókolgatás.
Lüktet a vérünk,
egymástól forró csókot kérünk,

A nap hajnalsugara
Ébresztette az alvót,
A fákat sűrű, fehér köd lepte.
Csend honol most a völgyben,
Aludt a lent, köd ült fölötte.

És én álltam a hegyoldalon.
Nekem már ragyogott a napom,
Pintyőke énekelt vidáman.
Hargita, akkor én a nyugalmadat csodáltam.
Mert béke lakott fenn a hegyen,
A fenyvesek közt a gond még pihent.

Levél sem libben
szél csend van alszik a táj
várjuk az esőt

2024. szeptember 6.

Fülledt levegő
repedezett a földünk
esőért kiált

2024. szeptember 6.

  Éjfélre járt az idő, az óra az ággyal szemben lévő falra akasztva járta monoton lépteit. Zsófi harmadik gyermekével vajúdott a szülőszobában. Nézte az óra mutatóját, számolgatta, hány percenként jönnek a fájások.

Kérlek, ne haragudj meg rám,
néha kicsit morcos vagyok,
ha sírásra biggyed a szám,
s torkomra fagynak a hangok,
ha rád szólok, talán durván,
s néha ok nélkül zokogok,
rád mordulok kurtán-furán,
s csókot adni sem akarok...
de kit megszerettél, babám,
hidd, én még mindig az vagyok.

2024. szeptember 6.

Még nem hullajtja levelét az erdő,
még a lomb csupa zöld,
még nem harmatos a mező,
még nem pihen a föld.

Késik az ősz, forróság van,
szárazon sárgul a fű,
elkopott a meleg nyárban,
mint egy régi seprű.

Költöznek a madarak,
de vajon minek,
lehet, hogy itt marad a nyár,
soha nem jön a hideg.

Fa vagyok,
s te lélekmadár,
gyönge ágam ringó bölcsőd,
fészekágyad
vetve már.

Lombom közt
hűs rejteked,
gyümölcsöm ízes ételed,
szomjad oltod
harmatommal.

Szárnyra kapsz,
s én féltelek,
elragadnak bús fellegek,
nyugalmat már
nem lelek.

Jöttem.
Nem orgonaillatú, májusi éjjelen,                  
de esős, ködös november reggelen.              
Nem ringó bölcsőben, csipkés pólyában,     
de csizmacsattogások kőkemény korában.   

Tanodába igyekezve
árnyékos hely integetett.
Magas házak fala adta,
mégis izzadtam alatta.

Majd lombos fák következtek,
sorban állva elvezettek.
Megállított az ajtaja,
csengőjét megszólaltatta.

Költők voltunk a teremben,
tanultunk Nyiba mesterrel.
Versnek legyen jó tartalma,
anyanyelvünk magyar szava.

hol van már a régi, szép karcsúságom
az évek során egy kissé meghíztam
de őrzöm nehezen megszerzett súlyom
mert soha belőle másnak nem adtam

2024. szeptember 4.

Magas fenyőfa tetején turbékol a gerle,
Elveszett párját sírva keresve.
Sötét fellegek úsznak felette,
Nem szalad már szivárvány az égre.

Emléked magas hegyek rejtik,
Találkozunk még, magas fenyők üzenik.
Találkozunk fenn a csillagos égen,
Ne sirass, ne keress engem.

Tücsök ciripel
esti szép szerenádot
álmodj szépeket

2024. szeptember 3.

Beragyog szobám
ablakán a hold fénye
szépet álmodom

2024. szeptember 3.

Őszi hajnalsugár fűzi a fákat,
A fény oly áttetsző, halovány.
Elmúlás hangulata üli meg a tájat,
Elalélva oson a meleg nyár.

Levélszőnyeget terít eléd
Őszi levele a fáknak,
Mintha azt mondaná,
Bennetek már várnak.