Háború dúl, kegyetlen háború,
Nem érdekli, hogy pusztul a világ,
Ki lesz a következő, kérdem,
Aki áldozatnak miattatok kiáll!?

Nem látjátok? a háború nem old meg semmit,
Csak pusztít embert, s mit ember alkotott!
Térjetek már végre észre,
S ne pusztítsátok el a világot!

Itt vagyok. Megint.
Száműzve álmaimtól,
takarómtól megfosztva,
fájón, meztelen.
A látszatot még mindig őrzöm,
a reggelihez szépen felöltözöm,
szivárgó bögrém fülét
zsibbadó ujjakkal markolom,
és próbálom inni az életet…
de úgy érzem, hiába, 
hiába kapaszkodom…
Énképem morzsáit 
tenyerembe szorítva tartogatom,

Mikor a kaszás átvonul a tájon,
életünk függ hajszálon.
Ilyenkor a sorson múlik,
testünk vajon porba hullik?

Csillagporos ösvényen sétáltunk,
kedvesem, Te meg Én.
Átölelt két karod féltőn
ezen a tavaszi estén.
Boldogok voltunk,
nem számított, mi volt a múltunk!
Nevetésünktől visszhangzott az éj,
a csillagok velünk kacagtak még.
A testünk szerelemtől égett
ezen az éjjelen,
s repültünk együtt a boldogságban,

Odovába készülök,
nagyfiú lettem,
zsebembe pár papírzsepőt
biztonságnak tettem.

Kaptam egy szép papust,
zende is van rajtam,
reggel még egy pingallót
elrepülni láttam.

Itthon hagytam a dendét,
megvárja, míg jövök,
mellette az efo
figyel rá, mert köhög.

          Június hónap végén született meg ez az igaz történet, amelyet most elmesélek. Éppúgy indult a nap, mint bármely más hasonló nyári napon.

Leszállt az este
karod testem ölelte
együtt repültünk

2024. május 23.

Betolakszik a múlt, a jelent piszkálja
az elme mély bugyrából az álomvilágba,
minden sóhaj, minden újabb gondolat
tekeri az elveszített fonalat.

Az emlék, mely nem hagy nyugodni,
az éjszakát kergeti, hajnalig tud suttogni,
követeli, hogy hagyd el a jelent,
mert az neked semmit nem is jelent.

Május van, s ragyog az ég,
Lila akác nyílik a kertemben.
Virága gyönyörűszép,
Fürtjein zümmög a méh.

Ó, lila akácok, mily örömet adtok!
Bús szívemben a boldogság remél.
Remény, hogy szép a május,
Virágbontó gyönyörűség.

Szeretnék örülni,
Bús szívemmel felvidulni,
Természettel felújulni,
De mindez csak csalfa remény.

Fények gyúlnak a nagyvilágban,
Fényjelek észak, dél irányban.
Északi fény jelet adja,
Bajban van a világ, bajban!

Ország felett fényjelek,
Szeretet színes fénye eljött közétek.
Gyúljon szívetekben is emberek,
Egymást végre szeressétek!

Kiteljesedtél - mondják,
és furcsán néznek rám.

Messze nézek.
Elgondolkodom
sebbel-lobbal elsuhanó életemen.

Tükörbe nézek.
Árkok arcomon.
Erek dagadnak,
szeplők táncolnak,
ölembe ejtett, megfáradt kezemen.

Kiteljesedtem?

Még álmomban is
a magány ölelt,
oly szorosan,
nem engedett lépnem,
lélegeznem,
csak ölelt,
már fájt,
nem ellenkeztem,
engedtem,
mert éreztem,
a magánynak is az fáj,
ami nekem,
hogy senki
nincs mellettem.

Itt vagy velem, minden percben,
a hajnali pirkadat arcomat simogató csendjében,
a nap első huncut sugarában,
a madarak szerelmes dalában,
a tavaszi eső vetést növelő cseppjében,
a számban olvadó eper ízében.
Az életem része vagy mindennap,
ha látlak, szerelmünk szárnyra kap!
Én érted mondok esténként imát,

Kicsi fészek eresz alatt,
benne sárga csőrök,
közelében faágain
ott ülnek az őrök.

Vigyázzák a fiókákat
gondos madárszülők,
a környéket, háztetőket
folyton felügyelők.

Dolgoznak és hordják
a finom eleséget,
legyen bármely kicsi a száj,
annál jobban éhes.

Sanyi és Éva városban nőttek fel, szerető családi légkörben. Mikor elhatározták, hogy közös életet kezdenek, közös terveket szőttek, amely szerint esküvőt tartanak Isten és ember előtt, annyira bíztak egymás tartós szerelmében, szeretetében, hűségében.
Sanyi így szólt szüleihez :

(Felvidéki Magyar nap: május 18.)

Boldogan jártam én a Felvidéket,
Magyar szó, magyar barát fogadott.
Duna választott el minket,
Mária-Valéria híd utat nyitott.

Kiskoromban vonatról néztem a komáromi hidat,
Nagy ívei az ég felé nyúltak.
Gondoltam; ezért nem tud átmenni rajta senki,
Az ívekről a Dunába lehet esni!