A huszonegyedik század első negyedén,
egy kora nyári nap hűvös estéjén,
nyakamba veszem fotóappáratom,
bár igencsak esőre áll,
útra kelek,
és mint minden alkalommal,
a csodát várom.

Utak vezetnek,
hívogatón csábít a távol,
hátam mögött a Nap,
ragyog az arany zöld tájon,
ám hiába hív, csalogat a földi messzeség,
felnézek magasra,
hol szivárványkapuját megnyitotta
a titkos Ég.

Állok megrendülten,
feltenni még kérdésem sem merem,
hiszen ott parázslik bennem sok ezer év óta
a válasz,
a Béke, az Örök Szeretet otthona,
az Örök szövetség,
mit Isten nem bont fel soha.
Szemtanúja vagyok. Megörökítem.

2024. október 28.
(Ezt a versemet Kőhegyi Dániel fotóművész gyönyörű szép képe ihlette)

TM