Szívembe markol az est,
mely nem rest,
s jön a gyötrő éjszaka,
eltűnt már rég a varázsa,
szól a csend szava!
Ölelő két karod, ha átölel,
minden újra szép,
mint egy csodás álomkép,
újra éled az elszunnyadt vágy,
simogatásod oly puha, lágy.
Izzik a kihunytnak hitt parázs,
pattog tűz, forró lett a levegő,

Tépett galambot láttam,
egy ágon ült szomorúan,
világgá sírta bánatát,
egyedül, magányosan.

Mellé ült, talán a párja,
fülébe súgott halkan,
beletúrt sebzett tollába,
kereste, a baj hol van?

Majd elrepültek ketten
oda, hol kék volt az ég,
oly magasra szálltak,
messze vitte őket a szél.

Oh, mennyire vágyom utánad,
ki érzékeim pázsitjára
terítetted le asszonyi éned,
s léptél erre a bűnös világra,
és betakart az árnyad.
Beborított immáron a remény,
és az üres, néma hajnalok
megteltek mind veled,
mert lényedből vagyok,
ezt megadták az istenek.

Tudod, néha jó az a bántó, buta csönd,
mert érzem még benne büszke méltóságom.
Rám simul, megnyugtat, én naiv bolond,
fölépítettem benne egykor szép világom.

De most feltörte a dühöngő fenevad,
zajözönökben ringatom bénán magam.
Hát hova lett egykori büszke méltóságom?
Megölnek ezek az ostoba, kiejtett szavak.

(adventi ima)

Ó, adj Uram békét a világnak!
Hallgasd fohászát millió vágynak.
Ne fordítsd el fejed a szenvedőktől.
Hallgasd meg imáit hozzád esdeklőktől.

Mert lángol már a világ, füstje felszáll,
Szomorú szívvel fordulunk hozzád :
"Mi atyánk Isten, ki vagy a mennyekben!"
Ne engedd szenvedni benned bízó népedet!

Máriapócs a csodatévő, könnyező Madonnáról híres város,
templomtornya látszik már hét határból!
Máriapócson voltam,
a könnyező Madonnához imádkoztam,
két szép szeme rám ragyogott,
tudtam, engem meghallgatott.
Meghallgatást nyert az imám,
érted is imádkoztam világ!
Csodatevő, könnyező Madonna,
mi, akik hiszünk benned,

Máriapócs és Nagykálló
oly kedves városok szívemnek,
itt ölelhettem meg drága,
kedves barátaimat, ismerőseimet!
Szívüket, lelküket adták nekünk,
minket így láttak vendégül.
Hálás szívvel köszönjük a vendéglátást,
házatokra a Madonnától kértünk áldást.
Szeretetük nem feledjük,
szívünkbe zártuk a nevük.
Drága, kedves barátaink,

Készül a Mikulás,
Vizsgálgatja zsákját,
Az angyalok jó erősre varrták?
Sok ajándékot gyorsan rakják.

Gondosan elkészül,
Megnézi a szánját.
Szarvasok is az indulást
Türelmetlenül várják.

Ők is szeretnének
Nagy útra kelni,
Minden jó gyerekhez
Idejében megérkezni.

Sötét az éj,
vadul fúj a téli szél,
szívem mégis szép tavaszt remél.
Elmúlik majd a tél,
s rügy fakad a fák hegyén.
Te újra jössz felém,
ideülsz csendben mellém.
Átölelsz gyengéden,
szeretettel kedvesem,
itt maradsz örökre már velem.
Elhozod a boldogságom,
amelyre oly régen vágyom.
Én édes szerelmem,

Feltódult lelkemben az emlékek sora,
a sors sokszor volt hozzám mostoha.
Te a fényt hoztad el,
veled lehettem őszinte, igaz szerelemmel.
Veled voltam igazán boldog,
ó, de szép volt!
Bár oly rövid volt az éjjel,
s oly hamar hajnalodott a reggeli ég,
s vége lett, elillant az izzó kéj,
tovatűnt a csodás éj!
Kezedbe kapaszkodtam,

   Nézem az asszonyt, ahogy ültében két kezét az ölében fektetve megpihen. Látszik, hogy az első tavaszi napsugár őt is kicsalta a levegőre, hívta, vonzotta a természet ébredő sóhajtása, simogató szellőcsókja, a napsugarak simogatása.

Mária Magdolna, Jézus kiválasztott asszonya,
A bánat, a keserűség Hozzád űz ma.
Te, ki a porból, mocsokból felemeltettél,
S Jézus által szent asszonnyá lettél,
Kérlek, segíts utamon engem,
Szánd meg az én gyarló, emberi lelkem!

Egyszer volt, hol nem volt,
volt egyszer egy kislány,
nem volt ő hercegnő,
csak egy gyerek szimplán.

Nem hordott csipkeruhát,
napernyőt, sem kalapot,
csak búzaszín hajában
egy rózsaszín szalagot.

Nem volt nevelőnője,
sem úri lovásza,
de mindig ülhetett
szomszédja lovára.

Pihenni volna jó
csendes kis szobában,
gyertyafény pislákolna
az asztalon,
elmélyülni volna jó
úgy Isten igazában,
s hallgatni, a csend erről
miként dalol.

Elmélyülni volna jó
az emberek szívében,
ki, kit szeret,
és miért szeret?
S hallgatni közben a válaszokat,
miket a csend ma éjjel
megsúg nekem.

Rád gondolok az erdőnek
mély sűrűjében,
hol madárdal ékesíti
meghitt emlékezésem,
mikor tenyered ágya
ringatta testemet,
mikor szemeid közt csillant meg
szerelmes képzetem.

Farkasok járják a tájat,
zsákmányt keresnek éhesen,
figyelik az erdőt, a fákat
a végtelen, havas bérceken.

Hangjuk messze hallatszik,
megéneklik a falka dalát,
a tél hosszú napjait,
hetek, hónapok harcát.

Beleszagolnak a szélbe,
érzik a messzi vérszagot,
ki beszorult a fagyos jégbe,
hozza értük az áldozatot.

A fagyos hajnal visszatér,
sűrűre szövi fátylát a dér.
Oly sötét még a pirkadat,
nem látom kedves arcodat.

Kristályokba zárt tegnapok,
körberajzolódó lábnyomok
még őrzik néhány pillanatra
emlékeidet hátrahagyva.

Még éjjel felöltötte szürke,
komor kabátját, készülve
a közelgő zord fogságra,
a rideg, csókos virradatra.