Némaságba burkolódzik a táj,
a rét felett dereng a félhomály.

Ág nem rezzen, madár sem rebben.
Vad nem ugrik, minden nyugszik,
csak a szívem nem akar,
kavarog, mint az avar, mit a szél felkavar.

Egy fa alatt ülök, a semmibe révülök.
Meghallom, ahogy elkezd, s mesél a szív, ettől kicsit megrémülök.

Mi mindent átélt, mennyi mindent kapott,
örült, s boldog volt, ha adott.

Okozott csalódást, s ő is csalódott párszor nagyot.
Volt, ki cserben hagyta, pedig ő nagyon nem akarta.

Sok barát, ki ide belépett, őrzi róluk a sok vidám emléket.
Volt olyan is, ki széttépte, s ahogy távozott, hallatszik még ma is lépte.

Voltak boldog pillanatok, s sajnos mély fájdalom is bőven akadt, mikbe majdnem bele is hasadt.

Sok gyönyörű tájat láthatott, megannyi dombra, s hegyre felhághatott.

Rátalált a szerelemre, életében nem is csak egyre.
Megnyílhatott, mint a tavaszi virág, mikor jő a kikelet, tudta, hol, s kinek, mikor lehet.

Volt, hogy bezárult, magába roskadt, csak ténfergett naphosszat.
Pedig azt mondja, nem tett sok rosszat.

Tudja, az életet is csak ajándékba kapta, s egyszer vissza kell, hogy adja.

Megőrzött minden jót, s szépet, azt is, ha valaha vétett.
Megedzette az élet,
az út tette olyanná, amivé lett.

Milyen fura dolog ez a csend. Hallgasd te is néha, sokat mesél idebent.

TM