Éjjelente nem alszol, gyötör a nehéz lét,
Lelkedben a reményt nem érheti fény.
Szeretnéd te hinni, hogy van másik élet,
Hol szebben dalol a madár, szebben szól az ének.

Szeretnéd hinni, hogy vannak még csodák,
Hogy varázsport hint reád egy napsugarú lány.
Szeretnél te hinni minden igaz szóban,
De ebben az életben csak hamisan szólnak.

Hinnél a sorsban is, és a Szentírásban,
De hol volt az igazság régen, és hol mostanában.
Csak egy porszem vagy ezen szép világon,
Ide-oda fúj a szél, dobálgat a fákon.

Hasítja, tépi, szaggatja lelked,
Görcsös ágak közt kell neked mindennap menned.
Szeretnéd a valóságot álomba fektetni,
Minden fájó emléket ottan szétszakítani.

De az est ébren tart, forog a gondolat,
Holnap és ma talán még megmaradsz.
Ma még itt vagy, hisz ébren tart az éj,
De holnap, meglehet, utolér a vég.

Hideg keze a csendnek némán ölel át,
Arcodra borítja fagyott fátylát.
Addig, míg erőtlen leszel, s csupa mezítelen,
Míg nem marad már benned semmi érzelem.

Míg ki nem merül a szíved, el nem kékül a szád,
Míg nem távolodnak a hangok, s nem érzed a fájt.
Csak addig tűrd még lelkem, tűrj még egy kicsit,
Bírd az éjszakát csak holnap reggelig.

S a holnap felragyog, elszáll szép lelked,
Száll, száll, repül a hófehér rengetegben.
Majd csillagpor tekint rád a titkos végtelenben,
S fény leszel te is a világegyetemben.

Budapest, 2024. november 6.

TM