Kétszer jártam rögös utamat végig,
Sötét alagútból a vakító fényig,
S míg köztes időmben a földön éltem,
Megadatott minden mi szép nékem.

Füttyös Kari megy vándorútra,
batyus pogácsát kapott útra,
fancsali faluját hátrahagyta,
vándorbotját vállára kapta.

Ó Uram itt van kisgyermeked,
alázattal segítene neked,
ám majd felnő, ő kér tégedet,
segítsél viselni a terheket.

Óvodánkban ünnepelünk,
Mellünkre kokárdát tűzünk.
Csillog a sok gyermek szeme,
Megyünk a közeli térre
 

Lehet példakép tudós vagy államfi.
Akit azzá tesznek a tettei.
Anyák,apák vagy épp pedagógusok
Művészek vagy kétkezi munkások.

Ne vágyj vissza - hol kerültek téged,
ne bánd azt a Nőt, aki sosem értett,
lehet - nagyon ritka, ki érti szíved,
lehet, sosem ér el az imádott szeretet.

Így maradnak verseid, melynek odva
a papírlap - hova térsz otthonodba,
az elfogad minden bánatot, keservet,
de még azt is - a titkolt hulló könnyet.

Olykor, talán a némaság mögött,
sok hangos szó követeli igazát,
de légüres a tér, nem terjed hang,
nem hallani a valóság hű szavát.

Jer elő rejtekhelyedről, te varázsló,
tudod, aki a beszélőt némává tetted,
volna pár keresetlen szavam hozzád,
de kedvem is, hogy leszámoljak veled.

Emlékkönyvem lapjai megsárgultak,
De mindent, ami benne volt megőrzött.
Gyöngybetűkkel írott sorok fakultak,
" Egy lepréselt rózsa a lapok között."
 
Olvasom a régi beírásokat,
Mennyi idézet, jó kívánság, rajzok,
Anyu, testvér, diáktársak és sokan.
Oly régóta majdnem egyedül vagyok.
 
Mind megsiratom sorukat olvasva,

Ültessünk fát minél többet,
Bizony ez oly remek ötlet.
Csemetefák sorakoznak,
Éppen mostan virágoznak!

A régmúlt növekszik,
az idő egyre fogy,
semmire se vágyók lépte
nagyon lassú - a térd rogy.

Lépcsőktől nehéz a lábad,
a pince mélye egyre hív,
nem kell a korsó - félre,
lopóból mélyet szív.

Ajándéka a hegynek
pincébe rejti kincseit,
jó kedvre vagy búra adja,
hordó ereszti könnyeit.

Vajon mi vár rám az új évben,
mit ad majd a Megváltó nekem,
korházi ágyat vagy menlevelet,
netán egészséget és boldog életet.

Falunk utcája,
fehérre meszelt háza,
- ez az otthonunk.

Misének vége,
bim-bam, harang szól délre.
- megebédelünk.

Mosolygós a nap,
a szabadba csalogat.
- padra kiülünk.

Évek elteltek,
gyermekeink elmentek. 
- ketten maradtunk.

Megfogjuk kezünk,
örök a mi szerelmünk.
- elbeszélgetünk.

Mint meseország, szép emlék,
Faluszéle Alattyánon,
Lassan folyó Zagyva mentén,
Ovisokkal szaladgálok.
 
Selymes fűben labda gurul,
Futunk, ki éri hamarabb,
Matyi éri a kis huncut,
Sarkában jár Marianna.
 
Kiserdő árnyéka alatt,
Vadvirágokat is szedünk,
Látunk tücsköt és bogarat,
Annyi mindent felfedezünk.

Csukva a szem, és nyitva a száj,
berepülhet rajta így egy bogár,
ne várd a galambot, nem repül,
hát éhes maradhatsz kegyetlenül.

Fájdalmas sikolyok
/a romba dőlt házasságok színpadán/

Kegyelmezzetek emberek
észnél legyetek!
Nem halljátok, sikítanak a gyerekek?
Fájdalmas sikolyok!
Szívetekig, agyatokig hatol
Kegyelmezzetek a gyereknek!
Ki helyettetek meglakol

Mezei István

 Szomorkásan: 52.

 Ha elhagyott a feledékeny Isten,
vasbányász rabok verseid szavalták
fejből, szobáid lettek sötét tárnák,
és nem jött senki, hogy rajtad segítsen.

 Villonon, ékes Shakespeare-en
merengtél, párizsi rablót és szajhát
örökítettél meg, és tilalomfát
vágtál ki, merészebb nálad ma sincsen.