Az oviban oly nagy csend lett,
Felcsillannak gyerek szemek.
Óvónéni  képet mutat,
Meglátják a havas utat.

Mikulás jön szarvasokkal,
Megkerülte tán a holdat.
Ez aztán a látnivaló,
Mindent belepett már a hó.

Hócsillaggal körülvéve,
Az agancsok összeérnek.
Most érkeznek le a földre,
Szánkó zsákokkal megtömve.

Emeld fel a fejedet az égig,
kapaszkodj a csillagokba végig,
rád még biztos csodás dolgok várnak,
a széllel csak a legbátrabbak szállnak.
Ne mondj nemet a kalandokra,
barangolj messzi világokba,
szakítsd le a láncaidat,
tárd ki büszkén szárnyaidat.
Vidd magaddal a vidám nevetést,
vidd a szíved minden melegét,

Alszik az erdő,
alszik a rét,
északi széllel
éled a tél.

Űzi a felhőt,
ostora csíp,
arcokon éleszt
rózsaszín pírt.

Rázza a dunnát
Holle anyó,
égkupolából
hullik a hó.

Hópihe táncol,
földre leér,
reggeli tájon
csillog a dér.

Micsoda nevek, 
rettegjünk emberek?
végítélet közeleg,
vagy ez csak egy lándzsaköteg.
Láthatatlan e borzalom,
temetői forgalom,
gyászolok tömege,
mi lesz a vége.!

Érdemes élet  (Az emberről)

Befelé figyelve mit kellene tenni,
Változó sorsokon, folyton elmélkedni?
Kérdések halmaza tótágast áll bennem,
Ki és hogyan dönthet vajon ebben?

Ki döntheti azt el, ember, talán Isten,
Merre vezet utunk, s merre haladjunk.
Az életünk sok harc és küzdelem,
Bár ez az élet, hibátlan nem lehet.

szeretet, megértés, félelem
küszködés, aggódás, gyötrelem
s mindez felett tán győz egy álom
a vágy, egyszer valóra váljon

vártuk jöttét a harmadiknak
egy kislánynak vagy kisfiúnak
boldogok voltunk, megszületett
nem sejthettük, de álmunk veszett

Volt egyszer egy falu Jászboldogháza,
Tanyavilágában öt iskolája.
Akkor a tanulók  hogyan is  éltek,
Új nemzedék kérdi, erről  regélek.
Azért szűntek meg a tanyák iskolák,
Árvízkár lett, majd közös gazdálkodás.
Búzaszemként szóródtunk a hazában,
Mások fészket leltek helyi utcában.
Akik a falut magunk mögött hagytuk,

Az ősz barna szeplőt bámulom, nézem,
a szürkeséget pettyezi falevél,
kis rozsdás foltok keringnek az égen,
decemberi felhőket érlel a szél.

A színözön majd szép lassan kifakul,
fagyok a fényeket mohon felisszák,
én tovább szomjazom olthatatlanul,
hogy megláthassam a ősz rejtett titkát.

Kényelem, szokása nem csak a bölcseké,
nem néz az okos csak előre, fölfelé,
ablakban szeret ülni esős délután,
így várni, hogy kibukkanjon egy fénysugár.

Viharban sem lát mást, csak a tiszta eget,
elfogadja a csúf esőt és a szelet,
nem haragszik, ha jön majd a sötét éjjel,
nem féli azt sem, bár tele lehet rémmel.

Amikor először sétálgatott velem,
amikor először fogta meg a kezem,
amikor először szemembe nézett,
tudtam, hogy mellette, csodás lesz az élet.
Vallotta, velem marad, történjen bármi,
soha nem fogunk, egymástól elválni.
Üldözte a bűnt, a törvényt követte,
ezért őt mindig tisztelet övezte.
Féltettem őt mindig, ha késve jött haza,

Sötét az égbolt, sötét a lét,
szenved az ember, lelke kiég,
gyötri a járvány, megannyi gond,
szívkoszorúja mésszel bevont.

Hiánycikk immár a szeretet,
inog a béke fejünk felett.
Ember nem számít, értéke nincs,
valaha mondták, mindenik kincs.

Láttam a temetőben,
fekete fejkendőben,
egy magányos fejfánál,
kezében pár virágszál.

Görbe háta tartotta,
bánatát megrajzolta,
fénylett pár könnycsepp arcán,
halk ima pergett ajkán.

Én még megismertem őt,
a sudár, gyönyörű nőt,
emlék ő a homályban,
kit gyermekként csodáltam.

Tavaszi tarka vidéknek,
zöld a legelője.
Furulya szó hallik szépen,
juhász a szerzője.

A gyapjú bundás bárányok,
legelésznek rajta,.
Terelgeti puli pásztor,
együtt is maradnak.

Magányos fa oly öreg már,
de hajt még levelet.
Gyökere a földtől eláll,
a levegőben lengedez..

Az idő mohón rám tekeredik,
Múlt felé csábít, úgy ölelkezik.
Régi emlékek áradnak felém,
Egykori szépség, szerelem, remény.

Őszi levelek tánca, ha libben,
Képek nyílnak a csillanó vízben.
Látom arcát a tegnapi tájnak,
Árnyát egykori, ölelő fáknak.