A tükör egykor ellenség volt,
Majd baráttá vált egy szép napon,
Amint végre úgy döntöttem, elfogadom:
Ez vagyok én - s bárhogy is van, hagyom.

Reggelente világosan, tisztán,
Mosollyal tekintett rám,
Jól megértettük egymást,
S az életet is akkor, talán.

Vágtában ringató
a fakó hintaló.
Nyergében ül Palkó,
nyikorog a padló.

Előre dől a ló,
vele dől a Palkó.
Gyí, te ló, gyí, te ló,
biztatja a Palkó.

Szivárványt láttató,
hegy-völgyön vágtató,
köveken koppanó
úton visz ez a ló.

Szikrázik a patkó,
ám a ló kitartó.
Amott egy kaptató,
elfárad rajt` a ló.

Bimbódzó kis növényből, kibomlik a gyönyör,
addig míg engem csak a kíváncsiság gyötör,
múló időnek darálója, érzék nélkül kattog,
pirinyó kis életben, egyből hárman vagytok.

Ez a múlt a jelen, majd jövőnek képe,
így írja be magát, létnek aranykönyvébe,
a mag hordozója, egy hatalmas csodának,
akár fű, fa, vagy virág, mit sokan csodálnak.

Hosszú szenvedés 
után meghalt  szeretett
feleségem. Gyász

"Szia Zsuzsi!

Százezrek küzdöttek érte,
apák, s fiúk együtt léptek,
bíztak, hittek és reméltek,
patakban folyt hősök vére.

Mélykék éjfél tengerén lebegek
Átjár a mosolyod s csillagot nevetek

Holdfény-hullám ringatja kezemet
Szívedig evezek s egyre csak szeretek

Hasztalan hívott Amszterdam, London,
Itthon hordozom sorsomat, gondom,
Itt tartott e szív-alakú ország,
Utamat állta sok rozsdás korlát,

Ezer koszorúér fut szerteszét,
Itt gyógyítgatom lelkemnek sebét,
Széthúzás, közöny és ellentmondás,
Nekilendülés és megtorpanás,

Halk éneke így is messze hallik.
tavasz tündére nem mélyen alszik,
hóvirág szirmán vízcseppnek gyöngye,
búcsúzó télnek itt hagyott könnye.

Alázattal hajt fejet, nem fázik,
napfényével is néha komázik,
lassan dermedtségből élet indul,
szürke égbolt azúrkékre tisztul.

Ragyog az ég, ragyog a fény,
Március 15-e ünnepünk egén,
Szivárvány száll fel az égre,
Piros, fehér, zöld színben.

Zászlóink csendesen lobognak,
Üzenetként a magyaroknak,
Üzenet a hős márciusról,
Szívében ünnepel, ki ünnepre gondol.

Nevét sok utcatábla viseli,
Hős volt, testét oszlop lebegteti,
török pasa volt, iszlám hitre tért,
bátran harcolt Magyar szabadságért.

Bem József, szárnysegédje Petőfi,
ütközetben egy kozák ledöfi,
már összeraktuk szétszórt verseit,
hűségesen őrizzük szavait.

Ki küzdött, költők hadába lépett,
neve legyen örök, kőbevésett,
nem kardal vívta ki bölcs igazát,
boldogan itta Bacchus poharát.

Hatalmas lehetett máglya tüze,
nagy hamukupac lett üzenete,
belsejében még izzhat a parázs,
néha kicsap onnan lángharapás.

Tűnődöm, vajon milyen lesz a vége,
büntetés lesz-e vagy rég várt kegyelem,
lázadok-e vagy hálát adok érte,
gyötör-e bűnbánat, kínoz félelem?

Lesz-e ki hullat majd könnyet mellettem,
vagy a pillanat ott talál egyedül,
utolsó sóhajom fényesen lebben,
vagy bent ragadva a sötétbe repül?

"Köszönöm élet
érdemes volt küzdeni,
szép a jutalom."

Mikor megszülettem,
Édesanyám átölelt engem,
Ibolyával jött a tavasz,
Bombázó gép zúgott,
Március tizenegyedikén,
Csorna egén.

Mikor megszülettem.
Dúlt még a gyilkos háború.
Tavasz jött, lassan, szomorún,
Bokor alján nyílt a hóvirág,
Ország rázta le egyik láncát.

Virágzó mezőkön rohan a képzelet,
hova tűntek már az ifjúkori évek,
kocsikerék vágott nyomot sáros úton,
mentem évek ekézte zarándokúton.

Képzelet ködéből ott elém toppantál,
hiszen azt mondták, hogy elhunytál,
évek megviseltek, rút lettél és csúnya,
öreg lettem én is, mint viselt gúnya.