Kisvárosi, téli rege járvány idején

    Decemberre már bezavartak a fagyok a kertemből. November közepén Erdei Barna, Fonyód alpolgármestere még itt talált, amikor születésnapomra megköszöntött egy üveg borral. Kétszer próbálkozott, először leejtette az üveget, másodszor meg hiba keresett. Mondták neki a szomszédok, csak menjen hátra a kertbe, a Pista bácsi mindig ott tesz-vesz. Itt lelt rám. –Honnan tudták a szomszédok, - kérdeztem.  - Itt mindeni tud mindent,- felelte mosolyogva.

      A pandémia palackjába zárva kávé, pipa a napi rutin, utána borotválkozás. Egy volt, már rég halott barátom, aki egész a megyei, művelődésosztály vezetőségig vitte, mesélte, hogy ilyenkor szokta leköpni tükrét, hogy könnyítsen a lelkiismeretén. Én ezt az aktust kihagyom, inkám felhívom a háziorvost az aktuális receptért. Nem is kérdi, mit kérek, tudja, és máris gomolyog a felhőben a jövőm.             

        Kihúzom a palackomból a dugót, kimerészkedem napi maszkos körutamra. Öreg barátommal találkozom a patika előtt, ifjú éveinken együtt töltöttük. - Emlékszel azokra időkre, mikor a lánykollégium körül lebzseltünk, kérdi tőlem –. Emlékszem-, Te, és mit kerestünk mi ott? – arra már nem emlékszem,- merengek el- - Na, akkor te sem óvszerért állsz itt a sorban. - Mindketten nevettünk.  Aztán a sors úgy hozta, hogy mégis bekerültem a vágyott falak mögé, boldogult tanár koromban, hogy kiegészítsem a fizetésemet, heti két éjszakai ügyeletet vállaltam a kollégiumban. Megkérdeztem a kollégium igazgatót, hogy mernek hatvan lányt rám bízni. –Akinek annyi papucsa van a kerthez, teraszhoz, szobákhoz, sőt még a papucscserékhez is, meg olyan kardos felesége, az nyugodtan ügyelhet rájuk, nevetett rém a köztudottam meleg, enyhe pedofil beütésékkel hírhedt főtanár. Ha ittas volt, arról tartott előadást zártabb körben, hogy a megyei oktatás felépítése olyan, mint egy vadásztársaság, vannak a fővadászok, ők, aztán a hajtók, a besúgok, és vagytok ti, a nyulak, fegyver sem szükséges, csak a minősítésekkel, ötven, száz forintos fizetésemelésekkel kell babrálni. –Te meg ráadásul még mezei is vagy, röhögött a sok pálinkától véreres arcával a pofámba.

 Az óráimat a pártbürokrata, zsigerből antiszemita igazgató csak ritkán látogatta meg, egyszer a holokauszt volt napirenden. Az értékelésnél mindent rendben talált, de végül feltett egy kérdést. –Te ezt mind elhiszed?- Jobb híján a törzsanyagra hivatkoztam. – Nem történt akkor semmi, hidd el. Én Pápán voltam akkor a református kollégiumban tanuló és persze levente. Lekísértük őket a vonatokhoz, aztán elhúztak velük a szerelvények. Ennyi volt. - mondta nevetve. A második látogatásakor Trianon volt a téma. –Te ezt is elhiszed?- kérdezte. –Egyébként is miért firkáltad fel a táblára nagy Magyarország térképét mindenféle szaggatott vonalakkal, csupa kréta lett az öltönyöd, miért nem hordasz fehér köpenyt. - - Mert abban hentesnek érzem magam,- próbáltam viccelni. Kissé elelkomorult, már alig mertem megpendíteni a fizetésemelés kérdését kevés jövedelmemre és népes családomra hivatkozva. - Az iskola nem szociális intézmény, már az érdem lenn talán, hogy valakinek gyerekei vannak. - - Nem érdem Igazgató Úr, de öröm,- köszöntem el. Egyébként ő még a legjobb indulatú vezetőm volt. Tudta, hogy politikailag langyos vagyok, mindig velem mondatta el nov.7.- én az ünnepi beszédet. Majd egy havi bérrel dobott meg, és hozzá fűzte,- rövid és tömör volt, lényegre törő, történelem tanárhoz illő.

   Azóta már rég nem járok öltönyökben, élethelyzeteim távolról sem kívánják meg. Most sem, amikor a patikából a Liedl parkírozójába autózom, hogy leszedjem a szemeteszsákokat, és összesöpörjem a csikkeket. Fél éve vállaltam ezt a napi egy órát. Anyagilag nem segít, hiszen kizsákmányolnak, mint mindig. 

Akkor miért is? Talán meseszép gyermekkoromért, viharos ifjúságomért, nem mindig szerencsés döntésektől pettyezett férfikoromért vezeklek, kínzom magam. Bár nem okoz megterhelést a napi
egy óra. Szabad levegőn vagyok, emberekkel találkozom, akik először furcsálltak, majd megszoktak,
elfogadtak itt is, így is. Sokszor eszembe jut édesapám, miközben havat, falevelet fúj arcomba a szél,   aki nagyon szeretett disznókat tartani, nevelni ,és értett is hozzá különleges korpa és moslék keverékeivel. A moslékot ő tolta haza a napköziből kerékpáron, senki sem szólta meg érte, pedig a falu első embere volt.

Egy óra a parkolóban

Lesöpröm, a rámpát, leszedem a zsákokat, felkaparom a verébpiszkot, majd végig járom szerszámokkal a  kézben  a parkolót. Hofi dala zümmög bennem, Söprik az utcát,.. szemetelnek, szemetelnek, hogy ne haljam a mondatokat. Az egykori, egy leleplező tudósításom miatt sértődött alpolgármester: végre megtaláltad a helyedet. Egy volt, alkoholista osztálytársam: idáig süllyedtél, Pista-. A jelenlegi polgármester felesége: nagy a tisztaság. Egy kedves tanítványom, aki a kempingben is dolgozott mellettem: büszke vagyok rád, tanár úr. Nemrég vált el. Beült a luxuskocsijába luxus barátnője mellé. Mindenki mosolygott, én kényszeredetten. 1975 a fonyódi pártbizottság nagyasszonya: nagy a maga ura pofája, vágta a feleségem arcába. Sose beszéltem vele, honnan tudta. Egy nemrég elhunyt barátom, aki összetévesztett a Sátánnal: azért történnek rossz dolgok, mert előre megmondod. Apám többször is: túl jóhiszemű voltál mindig. Vissza jelenbe. Kilencven éves, rokkant berepülő pilóta: talán anyagot gyűjtesz az írásaidhoz. A Mentol kávézó vezetőnője: Ne ezt csinálja, írjon verseket. Majd jöjjön be hozzám egy forró csokira. Egy idős hölgy: figyelem magát, mióta maga van itt, nagyobb a rend, hiba, mi öregek. Egy hajlott hátú néni megjelenik egy hazulról hozott batyuval. –Magával vinné ezt is. – Persze, nénikém. Maradt még otthon valami?- Értetlenül néz rám.

A kasszánál felkiált a pénztárosnő: megjött a zsákos bácsi, hozzatok nagyméretű zsákokat. Van, aki mosolyogva előre köszön, más elfordul. Az üzlet személyzete többször is cserélődik, a szemét és én vagyunk az állandó tényező, a szemét újra termelődik, én meg maradok ebben a megalázó, rosszul fizetett szerepben. Miért is, meddig  is?        Leverem a kalapom karimáján lustálkodó, szundikáló hópelyheket, és elindulok hazafelé. Mi vár rám,,? A péknél a nagy, félbe vágott lángosom, a postán a félretett, kedvenc rejtvény újságom, egy ajtóval odább az előkészített macskatáp, a könyvtárban nekem fenntartott két kötet, a Mentolban a forró csoki habbal, A kapumban a kutya sem ugat meg. A napokban temettem el az utolsó, kis kutyámat a fagyott fölbe csákánnyal. Zuhany, pár kibuggyanó gondolat papírra vetve, hogy aztán hagyjam magam elcsábítani valamelyik lektűr labirintusába, és bele olvasom magam az éjszakába, a holnapba. A tévé képernyőjén Udvaros Dorottya énekel, vonaglik megverten, diadalmasan: Te, rongyos élet.. lemondani rólad, Istenem milyen nehéz. Lekapcsolom.

2022. 01. 31.