Éget a Nap… csak vánszorog a lét…
Hirtelen szél támad, sejtelmesen…
Azt hiszed, ismersz… Szerintem tévedés.
A változás állandó természetem.

Épp úgy, mint te, a Végtelenből jövök,
tapasztalás révén megismerem magam;
átélek veled múltat, jelent, jövőt,
néha áld, néha karcol kimondott szavam.

Piros pettyes csodás kalap, fehér gallér,
de kelleti magát ez a gomba legény.

 Szedjél most le kis kosaradba,
finom pörkölt leszek majd vacsorára.

Jaj annak, ki leszedi, kosarába beteszi!
Légyölő galóca a neve, mérgező neki mindene.

Kérlek, hagyd a bokor alján, ne szedd le,
ne is fogd meg a kezeddel se!

Sünike az én barátom,
szereti az egész családom.
Nagyon hasznos kis állatka,
sok káros rovar a tápláléka.

Ha eljön az este,
vadászni megy éjjelente.
Kukac, bogár reszkessetek,
a kis sünike indul estebédet keresgetve. 

Nap mint nap döntenek,
mi a jó, mit lehet,
lehet-e valamid,
lehetünk valakik?

Helyettünk sorsunkról,
munkánkról, dolgunkról,
mit ehetsz, mit tehetsz,
meddig és hol lehetsz.

Döntenek pénzünkről,
a saját létünkről,
egész világunkról,
és minden álmunkról.

Belső szárnyaim
suhogása messzire visz

Üldögélek a kertemben délelőtti csendben,
egyszer csak furulyaszó bontja meg az idilli csendet.
Kedves dallam a fülemnek, biz' ilyet már rég hallott,
meg is nézem azon nyomban, ki játszik ily csodás dallamot.

Kertek alatt a kiskapunak dőlve,
hetyke kis legényke bohócnak öltözve
fújja a furulyát s száll felém a dal,
a szívem majd belehal.

Szívemből szól az én dalom,
mindenemet, kedvesem, neked adom!
Tiéd a dal, a líra, a rajz, mit ceruzával neked rajzoltam,
a vászon, mit ecsetemmel festettem rajta,
minden, mit a szívemben irántad érzek!

Néha úgy érzem, hiába minden igyekezetem,
észre sem veszel, a lelkem fáj, de nem kiabál,
mindent magába zár.

tengeri kagylók
oly picik, nincsen hangjuk
mégis, - mit hallok?

gondolatomba
fészkelt minden szép szavad
dalolni kezdett

apró szárnycsapás
csak egy tűnő pillangó
emlékidéző

a talpam alatt
tenger arany homokja
léptedbe lépek

2022. június 9.

Volt egy piros esernyőm
szerelmemtől kaptam
ezért aztán mindenhova
magammal hurcoltam.

Kitotyog a térre a Pápa, most Ferenc,
nyomában sompolyog pár száz felkent kegyenc,
a járda szélén egy öreg koldusasszony
nyomorban kuporog, vonaglik, mint lasszón
a vadló, akit a sorsa rég kivetett,
hogy átlépjen rajta a közöny-körmenet,
gránit alapokon imbolyog a szentszék,
magába mereszti vak, hályogos szemét,

Felfordulás, fejetlenség,
jellemző most világunkra,
kuszaság és rendetlenség,
hol van most a világ ura?

Átlátni ezt lehetetlen,
igazságuk el van rejtve,
az ember oly tehetetlen,
maradna, vagy messze menne.

Teremthetnél Uram békét,
rendet e kerek világban,
a fájdalmas évek végét
oly sokan kérik imákban.

Dühösen harsog
az égi hangversenyterem,
megvadult hullám
csapong a szirteken,
árnyékok cikáznak
magányos tereken,
közel a vihar. Egyedül figyelem.

Keress meg, lépj közel,
s ha távolodom,
ne engedj sodródni
messze a hullámokon,
inkább ölelj magadhoz, mikor szorít az éj,
és kiáltsd a szívembe:
Itt vagyok, ne félj!

A szépségtől fogant nyári éjeken
holt csillagmáglyák fényénél virrasztok,
ünnepli magát a szürke, megszokott,
kihalt az utca, mégis mily eleven.

Ilyenkor kerekem bőszen tekerem,
az öreg pedál lábam alatt kattog,
hajlongva köszönnek balzsam-illatok,
otthon már vár rám szirom-kerevetem.

Egyszer megírom utolsó versemet,
bezárom könyvemet és a lelkemet,
többé már nem mondom el senkinek,
szám néma lesz és jéghideg.

Leteszem tollam, vagy messze hajítom,
mit akartam, rajta van hófehér papíron,
kiírtam magamból minden rímemet,
bánatot, örömet, szörnyet és rémeket.