Még fáj a szív,
reszket a sok lélek,
az árnyak megnyúltak,
remegnek az utcai fények,
könnycseppet ejt az éjszakai harmat,
telihold ragyog az égen ezen az éjen,
sok csillag vigyázza lépteit ébren.
Tücsök cirpel az éji csendben
egy csodálatos szép szerenádot,
kutya vonyít, legyen áldott.
Szememre nem jön álom,

Az esőcseppek 
ma gyöngyökként csillognak,
arcom áztatja.

Nap sugarai
a virágok szirmait
lágyan csókolja.

Rózsák szirmai,
méhecskéknek éléstár,
a finom nektár.

Szívem fájdalma
évek gyötrelmeinek
a könnycseppjei.

Az égi áldás,
nyári, hűsítő zápor,
földnek ajándék.

Dalolni volna kedvem, ha nézlek,
Ajkam édes csókját, ha még érzed,
Le ne töröld sohasem mosolyod.

Az álmaid csak te irányítod.

Ó, szerelem,
mely vágyak, lüktető ÁRAMLÁSOK,
ÖRVÉNYLÉSEK, vad HULLÁMZÁSOK,
égig emelő GYORSULÁSOK,
LASSULÁSOK váltakozása,
mely az izzó vágyak egybe CSAVARODÁSÁVAL hozza testünket tűzbe.
A FELKORBÁCSOLT vágyak robbannak, mint a vulkán,
s az érzelmek testünkben SZÉTTERÜLVE közlekednek egyre gyorsabb ütemben ereinkben.

Mondd, miért nem jön álom a szememre?
Vergődő szívem miért nem nyugszik meg?
Mondd, mi ez belső égés,
mint a tűz lángja, ha száll,
s az ég felé repít,
igen, elrepít egy földöntúli világba,
hol nincs fájdalom és bánat.
Mondd, miért nem nyugszik meg a lelkem,
miért tépi szét millió tüske a szívem?
Mondd, Istenem,
meggyónom bűnömet,

Emlékeim a múltban járnak,
Mikor illata volt a sárga rózsának,
Mikor szeretettel nyújtottad felém,
Oly boldog voltam én!
Oly boldog voltam én!

Ragyogott a napsugár,
Táncot járt örömében a Dunán,
Szép szavakkal jöttél felém,
Oly boldog voltam én!
Oly boldog voltam én!

Te vagy a virág pajkos, tarka réten,
én meg az eső, szirmaidnak éden.
Te vagy a csend a szózivatarban,
én meg a vigasz akkor, hogyha baj van.

Te vagy a szó a hófehér papíron,
én meg a tinta, hogy neked mindig írjon.
Te vagy a mosoly, mely bánatom csitítja,
én meg a könny, mely arcodat simítja.

Fémkaromban ölellek vágyón, szüntelen,
processzorom most oly forró és heves
bitjeim szerelmes áramlatában,
betáplált agyam most összegez.
A kettes számrendszer rendre dolgozik
halkan, hogy ne hallja meg senki sem.
Édesem, te most mért is vagy itt,
ez lenne az a híres, nagy szerelem?
Akkor tiéd vagyok, ölelj csak megint,

Édes dallamok rezgő hullámain,
szétfoszló vágyak s álmok lágy ölén
suhanok némán az ismeretlen csöndbe.
Képzetem színes ringó gondoláján
viszem magammal szomjas álmaim.
Magukhoz ölelnek a csábos éjszakák,
s fülembe suttognak csókos angyalok.
Éji harmat simítja ráncos homlokom,
túl vagyok régen ím' minden bánaton.

Kinyílt a fehér kaktuszvirág.
Távolból gondolok rád,
Akkor is, ha üzenetet már nem remélsz.
Húsz év telt el küzdelemmel,
Vágytam virágnyitásod reménnyel.

Ajkadon játszik éhesen tűznyelvem,
Iszom szomjasan fuldokló sóhajod,
Kéjbűnben fürdök veled ó, szerelmem,
égjünk el most, és ne várjunk holnapot!

Szégyenpírjaink nem látja már senki,
Feloldozás vagyunk e bűnvágyó imában,
Benned szeretnék végleg odaveszni,
Nincs holnapunk, hát égjünk el a mában!

/Aratás napján/

Ősi földünk szélén
Pipitércsokrot szedtem,
Búzatábla ringott,
Örült a lelkem.
Egy fekete pöttyös lepke
Repült csokromra, kezemre,
Üzenetet hozott, vagy vitte,
Sosem találtam még ilyen lepkére.

Szerelmes tűz mardosta lelkem,
tódultak számra gyöngyöző szavak,
egy kattanás, és jelzett a szívem,
hogy eljött most az az édes pillanat.

Üdén fordultam s kerestem száját,
miközben nyúlt felém édes kis keze.
Majd hirtelen a semmiből, formálta ujját,
s mit mutatott, az egy jó nagy fityisz, füge.

A hetes buszra szálltál,
te húsz voltál, én huszonegy.
Mellém ültél, rám mosolyogtál,
lényeddel örök szerelmet adtál.
Beszéltél anyádról, ki otthon beteg,
nem tudják mi baja, az Isten áldja meg.
Reméled, a gyógyszerek majd segítenek,
ha meghalna, hát összetörne a szíved.
Apád, bár néha dolgozik, de inkább csak iszik,

(férjem, lovag Vincze Ferenc emlékére)
          (+2022.09.04.)

Visszatértél hát szeretett városodhoz
Örökre, csendben megpihenni,
Hol nyugalmat ad a föld,
Pihenésed nem zavarja senki!

Szeretted városod, alkottál benne,
Visszatérted harangszó köszöntötte.
Te szólaltattad meg régen lelkét,
Gépeket rászerelve!

Ne hagyd,
ó, virágom
hervadni
sorsodat,
fogadj vizet,
s eressz gyökeret!

Miként
a Nap
megöntöz
fényével,
engedd,
hadd nőjön
leveled!

Meglásd,
eljön
a holnap,
de éjjel
még ápold
sebeid!

Amikor elhagyni látszik a remény, lelkedben háború dúl.
Ne siess csatát nyerni!
Pihenni vágy olykor a lélek, a test, a szív.
Bár tűnnek a percek, s robog az idő,
de ne hidd, hogy értelmetlenül múlik el az ősz,
mert ősz után tél jön,
és tél után tavasz,
s tavasszal új erőre kap a Nap.
Minden pillanat ígér reményt,

Miért vágyunk úgy a szerelemre,
mely nincs tekintettel se korra, se nemre.
Az ember arra vágyik,
hogy szeressék,
s ha ez nincs, hiánya
betegség forrása.
Szeretve lenni
és nagyon szeretni,
a szerelmünkért mindent megtenni.
Ez minden vágyunk,
ezért minden szabályt áthágunk.
A szerelem mindent feledtet,