Saját rémrímemen felbuzdulva.

Lelkekért szólani, a menny oltáránál,
szféráknak zenéjét, zengő zsoltárával.
Csendben ISTENT kérni, égre emelt arccal,
összefont ujjakkal, egymáshoz zárt karral.

Miért sír a vadgalamb a fákon,
Fészkén ülve és töprengve,
Vagy fent a levegőégben..

Szeretlek életem...

Míg megtaláltalak, sok év telt el.
Sok év csapásai sújtották lelkemet.

Ha bűn a szeretet,
abban élek...
Összeért a lelkünk,

Köszönöm az égnek, hogy megtaláltál.
Köszönöm, hogy átformáltál.

Korbácsol az utcaszéli nyálas tömeg.
Szemetébe nyelvel a formázott élet.
Fölnézek—nem messze már a domb,
ahol meglelem majd a békességet.

Az egyik szép napos a tyúkanyó így szólt a kicsinyeihez a baromfiudvaron:

(Kép forrása: internet)

Messzire vitte a szél. Valaki sírva
futott utána, s repült a kalap.
Nézték a segítséget, sokan szaladtak.

Ha csalogány lennék,
Válladon pihennék.
Bármerre járnál,
Vígan énekelnék.

Valami ma meghalt, újra a lelkemben.
Egy darab magyarság, tört el derekába.

Lénárdos haiku

Akadozok már. Nem csak a gép, a test is
visszaköszönget. A sok fénynyaláb
még gyönyörű, tűri a fáj-örömöket.

Hull a lomb a fákról,
a hervadó virágról.
A tavasz messze jár,

Mező. Az a gyönyörű, csodálatos tarka rét.
Hozzá fogható, másképp kifejezhető talán nincs.
Járok benne, rajta.

Ha majd megkondul a harang.
Nyugovóra térek.
Lélek bárkám a végtelen.

Tegnap este a Családi titkok című filmsorozatban egy fantáziadús 12-éves gyereket küldenek el idős rokonokhoz nyaralni.

Barát felhők megjöttetek, égi tünemények,
Szívem vágyik nézni, s együtt lenni véled...