Korbácsol az utcaszéli nyálas tömeg.
Szemetébe nyelvel a formázott élet.
Fölnézek—nem messze már a domb,
ahol meglelem majd a békességet.

Egybegyúrt, emberarcú a tömeg:
massza. Porban taposó barom-életet él.
Egyszerre lép, tülekedik a porban és
gyomrába minden hazugság belefér.

Egy zsoldos jön felém. Lándzsája hegyén
Nap csillan, rajta mentő jóság a fény békéje.
Cseres arcán a csőcselék megvetése ül,
enyhe mosolyt ringat szája hasított éke.

...ő lesz az, akinek ma rendeltetett
szenvedéses időben vetni a kockát.
Ő az, aki itt maradt lábam nyomában
elviszi Atyám hitét, őrnek állított sorsát.

Egy asszonyt emel hozzám az út pora,
szenvedők gyolcsa takarja drága testét.
Szemében megriadt félelem réme ül és
Anyám elindul, hogy megvárja az estét.

 Állomás volt ez itt, erőgyűjtés az útra,
ahol népemért hull ma porba testem, életem,
ahol Atyám követőit is magamhoz emelem—
ott lesznek majd velem a dombon túli életen.