Oly puhán csókoltál,
Életembe színt hoztál,
Karjaid közt ringattál
​Vágyom rá, hogy izgassál.

Feszíts keresztre rút Világ!

...hogy lelkedet felrázzam...

Még el sem mentél...

Egy kis kisérletezés...saját kreáció...

Tarka virágok 
álmai szállnak

Variációk egy témára...

Akinek szívében nem lakik irgalom,
nem érzi meg soha, milyen a fájdalom.

Még mindég üres kazallá nőnek itt a mellverések,
s a hülyítéstől, s a rázós irtózástól
keserű szájjal, más helyett az utca képére köpünk.

 Hozzád szólok Barátom,
kinek szemében önmagam látom.
Tétován lépünk tovább a bajon,
hozzád száll minden sóhajom.

Lénárdos haiku

Manzárdszobádba, amikor felfele mész,
látom lépteid, visszanézel még;
„Szép vagyok ugye”? kérded, s én: csodás, szent ég!

Nem őszi színek pompáznak. A fájdalom
a vér színei. A kibuggyanó
csepp, mely gyötrelmet takar árvíz idején.

Már nem hittünk, kevés volt a remény.
Négy hónap bolsevizmusában éltünk.
Az oláh ordított, minden az enyém!
A kettős gyilkolás csapolta vérünk.

Lénárdos haikufüzér

A rejtély, a vágy, melyet a szépség idéz.
A láthatóság, s az elképzelés
óriási világok határán, varázs.

Száguldom! Nem érzem az egyatmoszférás testem,
űrkönnyűségű vagyok egy nagy erő közepén.

Én úgy halok meg...