(Novemberi őszikék)

Papírlapra hajolt, szárát megmarkolva,
zizegve, sercegve, betűt kanyarítva.
Távolba révedten, rezzenetlen arccal,
​szoborrá dermedten, birkózik a múlttal.

...járom a temetőt...

Tovább lépve emlékeimben,
A befejezés jár már az eszemben.
Hogyan tegyem meg a végszót,
S kedveset mit szólhatnék?

Betölti az utat és sóvár lelkemet,
arcomba fúj, vagy csak mocorog,
simogat, mint aki nagyon szeret,

Kergettem egy őszi falevelet
bíbor színben, sombokrokon át,
mint a szél, de összekeveredett.
Hiába kutatom, nem találom már.

Már felépült hitedből a templomod,
bár napjaid a szürke jelenben éled,
sorra veted ki magadból a rossz lomot,
​de még nem hangzott el rólad a végső ítélet.

...némán honol a bánat...

Kedves, vén, öreg fáim,
Alattuk állva, merengve, némán várni,
Emlékek, melyek szárnyalnak velük,
Az ágaikon vígan hintázó kisgyerek vagyok.

A lelkemben mindig gyertyák égnek,
termeim bejárják e rejtelmes fények,
hálát adok a földnek és az égnek,
elfogadom a kezdetet és a véget.

A falun testemnek lelkemnek pólyája
volt, pázsitja párnáján pihent fejem,
elkerül itt minden, bánat félelem,
haragom szelídült halk hangú fohászra,

Mély tisztelettel ajánlom ezt a versemet, Szeretett Főadminunknak, azért az áldozatos munkájáért, páratlan emberi tulajdonságaiért, amivel ezt a csodálatos (Mindannyiónk otthona) honlapot vezeti! ISTEN óvja a királyt, s minden alattvalóját!

...Ősz van...

Az őszöm asszonya nevet, mosolyog,
meleg-rozsdabarna  körötte a rét,
vele a természet, a türkizkék  ég,
​szemébe költöztek fényes csillagok.

Távolról kongó öreg harang,
engem korholó konok hang,
beleremeg a lélek,
kicsit még hadd éljek.

...Hallgass meg, s könyörülj rajtam Uram!

Már csak keveset segíthetsz hazád baján,
az idő elrohant veled, rövid és kaján,
találgatod a sok hazug szó hallatán,

Most új mise van, sok lett a ministráns.
Hosszú az oltár, míg végigjárod.
Bor helyett színes víz az átváltozás,
népünk kereszten, feszítve látod.