Mintha e föld gazdái lennénk mi még ma,
Kedves párhuzamok, édes ütközések,
Rózsaillat napfénybe szédülő élet,
De már fojtogat a magány szabadsága.
Csábító a hazugság pörgő mámora,
És fészket rak a homlokunk keretében,
A mértéktartásunk béna, és már tétlen,
Testünket most zsémbes zsibbadás apasztja.

Vonz bennünket a gyönyör bölcs bölcsője még,
De riaszt a sápadt holddelej karéja,
Lohol, fegyelmez az idő, de lét léha,
Mérgező sugarát leheli ránk az ég.
Arcára felhőt, villámot von szemére,
Belső vérzésünk is csillapíthatatlan,
Nincs sehol gyógyító kéz, géz, puha paplan,
Tört burkában megroppan lassan a béke.