Az este leple alatt éj leánya szépen,
halkan beosont a kis szobámba,
aranyhaja csillogva
csodálatos fényt szórt szét az éjszakába.

Földig érő szép, fehér ruhában,
csillagok fénylő sugarával
beragyogta a szobámat,
két szép szeme rám tekintett,
azon nyomban megigézett,
s rögtön fellángolt a szívemben a tűz,
hisz a szerelem nem bűn.

Újra itt a hajnal, mely bíborköntösét ránk teríti,
és egy szebb, reményekkel teli nappalt hoz el nekünk.
A hajnali csend még itt jár körülöttünk,
és megnyugtató, szép reményt ígér a mának.

A hajnali nap első sugara  az augusztusi nyár 
megszelídült gyermeke.
Már nem forró, inkább hűvösnek mondanám,
de jól esik ez a hajnali simogató szellő.

A krizantémok sokszínű szirmai 
fejüket büszkén tartva köszöntik
a temetők esti csendjét.
Halottaink emlékére
virágdíszbe öltöztetett temetők
borostyánindáival átszőtt sírjai fölött
imádkozunk.

Értünk ragyog sok száz csillag az égen.
Értünk világít a tejút már oly régen.
Értünk szól az éjjeli imádság.
Értünk csordogál a tiszta vízű forrás.
Értünk száll a madárdal hajnaltájt.
Értünk nyílik a sok virág a réten.
Értünk zeng a mennyekben a csodás ének.
Értünk szól az Isten áldása,
mely örök szerelmünk záloga.

Augusztus  közepe van és még tűz a nap ránk,
de az esték hűvösek már.
A természet így érzékelteti, 
nemsokára itt az ősz.
Hullanak a megsárgult levelek,
és beérett a sok ízletes gyümölcs,
mely télre eltéve  majd a nyarat juttatja eszünkbe.
A szőlő fehér és rubinpiros termése,
mint igazgyöngyök egy csodás nő nyakán,

Álmodtam egy szebb jövőt,
melyben mindig béke, csend
és nyugalom van,
de nincs benne könny,
szenvedés és fájdalom.
Ahol minden édes és nem keserű.

Álmodtam egy szebb jövőt,
ahol béke van, és soha többé nem lesz háború.
Ahol nem bánt ember embert,
még szavakkal sem.
Legyen szép szó, amely 
minden szívhez egyformán szól.

Voltam én is szép, ifjú leány,
ki önfeledten táncolt szerelmes párja oldalán
és boldog volt,
szíve szárnyalt, mint a kolibri
a mézédes virágok szirmai körül.
Voltam dolgozó nő,
boldog ANYA,
aki gyermekét nevelte a jóra.
De aztán jött a szenvedés, a kín,
s megjártam a poklok poklát.
Jártam a fény kapujában,

Őszi, fáradt nap sugara simogatja arcomat,
dédunokám mosolya ad vidám napot ma.
Két szép szeme, ha ránk nevet,
nálunk boldogabb senki nem lehet.
Kis legényke , kis Levente,
életünknek reménysége,
öröm nekünk terád nézni,
ifjú korunk megidézni.
Nőjj nagyra Te piciny csoda,
életednek boldogság legyen az otthona,

Vártam, úgy vártam,
hogy újra sétálj velem,
Otthon, ahol élünk,
az erdő vár, hisz ő van értünk.
Színt vált a fű, a fa, a virág,
az őszi erdő száz színével minket vár.
"Itt születtem én ezen a tájon"
a boldogságomra is itt vágyom.
Oly jó most is sétálni veled,
érezni ma is a szerelmed.
Ez az otthonunk,

Ha kezed a kezedhez ér,
rajtam egy villám cikázik szét.
Ha szemem a szemedbe néz,
nekem az oly sokat ígér.

Ha hozzád bújok csendesen,
s a két karod féltőn átölel,
nem kell a sok beszéd,
ha csókod a számon ég.

Maradj velem kérlek,
amíg tart ez az élet.
Szeretlek téged.

Itt van újra a színpompás ősz,
olyan, mint egy gyönyörű dizőz.
Ifjak szívén sebet ejt.
Szél úrfi karolja derekát,
s pörgeti rajta a levél szoknyát.

Fenn a hegyen kicsi ház,
fenyves erdő öleli át.
Ha rá gondolok, szívem gyorsabban dobog,
itt voltunk mi nagyon boldogok.
"Ki a fenyők lélegzetébe belekóstol,
s szívét gyógyítja fenyves harmatával",
sohasem feledi, örökké szereti.
A fenyők illatát elviszi messzire a kósza szél,
mely régi idők emlékeiről mesél.

Sárgán izzik az őszi nap korongja,
a tájat sugarával simogatja.
Fantasztikus színkavalkádot varázsol az ősz a tájra.
"Az ősz szerelme, mint a kósza szél,
hol lenge zene, hol veszélyes szenvedély."
A szenvedély, mely elragad,
szívedben egy dallam megmarad.
Visz a képzelet messzire,
egy megálmodott szerelembe.

Várom hívó szavát az esti szélnek,
hullanak a falevek, itt van újra az ősz,
a fák levelei színes ruhába öltöztek.
Várom hívó szavát,
s a szívem gyorsuló dobogása jelzi,
hogy gondolatod nálam jár,
érzem a rezdülésedet,
a leheletnyi csend csókját,
az őszi rózsák színpompás mosolygását,
a katicabogarak hét pöttyét,

Most kellene, hogy a karod átöleljen,
most kellene, hogy szeress szerelemmel.
Most várok nappal és éjjelente rád,
most kell, hogy csókolj, az éj itt van már.

Most add nekem, amire vágyom,
amit úgy kívánok.
Most vágyom öledbe bújni,
mindenem neked adni,
most kívánlak szerelemmel,
most add nekem, amit nem szégyellek.

Az este leple alatt éj leánya szépen,
halkan beosont a kis szobámba,
arany haja csillogva
csodálatos fényt szórt szét az éjszakába.

Földig érő szép, fehér ruhában,
csillagok fénylő sugarával
beragyogta a szobámat,
két szép szeme rám tekintett,
azon nyomban megigézett.

Kérlek, szeress kedvesem,
legyek a felkelő napod, az éltető erőd,
a mindened neked.

Kérlek, szeress, ne engedd a kezem el,
legyek frissítő patak, mely oltja szomjadat,
legyek rózsa, mely nyíló kelyhét neked bontja,
legyek ízletes finom falat, mely éhségedet csitítja. 

Mit ér az élet, ha nincs kivel beszélned,
magányod vermébe esve zokogsz elkeseredve.
Sokszor azt hiszed, vége, nincs az életednek értelme,
nem szeret senki, ki érted tenne valamit,
hogy kihúzzon a gödörből, s hogy a fény felderüljön.
A magány hálója indáival már körbefont,
s hogy mikor fojt meg, nem tudjuk,
még próbálunk szabadulni,