Felragyogtak a karácsony csillogó fényei,
csillog, villog a világ,
szikrázik a csillagszóró,
csilingel a csengő.
Gyermekének jókedvűen száll a légben,
mint hópihe a szélben.
Így szép a mi ünnepünk,
ha a család együtt ül
a megterített asztalnál,
ahol mindenki finom ételre talál.
Van itt minden, mi szem-szájnak ingere,

Itt van már a karácsony, szent ünnepünk.
Éjjel álmomban, manó koromban,
ecsetemmel vidám színekre festem meg 
a karácsonyi fényeket.
Feldíszítem a fenyőfákat csodaszép díszekkel,
pirossal, sárgával, kékkel, zölddel, arannyal,
ezüsttel s fénylenek mind az éjsötétjében.
Beragyogják a világot,
olyan, mint egy gyönyörű álom.

Advent első vasárnapján felsajdul bennem a múlt,
volt jó és rossz, mi rám zúdult.
Emlékszem a meghitt szép napokra,
gyermekeink boldog kacajára,
és a csodálatos szép ünnepvárásra.
Emlékszem a csodára,
mikor szaladtam kitárt karodba,
s te öleltél, csókoltál azon nyomban.
Boldogság önti el ma is a szívemet,

Ím elérkezett idén is hozzánk ma,
Advent első szent vasárnapja.
Adventi koszorúnkat díszíti négy gyertya,
a Béke, a Hit, a Remény
és a szeretet  gyertyája.
Meggyújtjuk az első gyertyát, s ég a lángja,
a béke fényét vigye el szerteszét a világba.
Advent második vasárnapján
a Hit gyertyáján lobban a fény,

Az őszi napsütés még melengeti
a fák vörös, sárga leveleit,
melyek szép csendben avarszőnyeggé válnak,
s puha paplanként betakarják a tájat.
Már a nap sugarai veszítenek erejükből,
s inkább langyos az őszi napsugár simogatása,
de oly jó élvezni az indián nyár szépségeit.
Lassan, de biztosan jönnek a hűvösebb napok,

Olyan jó, hogy vagy nekem,
nélküled elveszem, üres az életem.
Olyan jó, hogy vagy nekem,
esténként hozzád bújok csendesen,
s Te gyengéden átölelsz.

Lábujjhegyen jön az éji láng,
mely tüzet szít és minket vár.
Olyan jó, hogy vagy nekem,
megvigasztalsz, ha fáj a testem,
letörlöd hulló könnyeimet.

Cseperegve csurran a csacsogó eresz.
Csendesen csivitel a csicsergő csíz.
Csúcsára csúszott fel bennem a csúz,
fáj minden csontom.
Csak a csontkovács csitíthatja
csordultig fájdalommal telt csípőcsontom,
csapzott, csontosodott porcom.
Cserepes szám csendre intem,
csapongó, csalódott a kínszenvedésem.

Valami összetört,
valami szétpattant.
Szétgurult ezer szilánkra.
Hiába akarnánk,
olyan, mint előtte volt, nem lesz soha.
Szétpattant és messzire szállt,
mint a kismadár, ki a kalitkából
végre kijutva, a szabadságra rátalált.
Összetört, apró darabokra hullt,
s szétszóródott szilánkjait hiába próbálnánk

Oly régen elment, kit úgy szerettem,
mindent neki köszönhettem.
Megszakad őérte a szívem,
merre ment, hol keressem?

Mindent tűvé tettem,
de sehol sem lelem.
Itt várom a keresztútnál,
a suttogó nyárfák lábainál.

Nézek, nézek a messzeségbe,
jó lenne látni, hogy felém jönne.
Poros az út, kihalt a táj,
erre már a madár sem jár.

Aranyhidat sző a nap az égen, 
mámorban úszó fodros felhők követik serényen.
Oly szép az ég így alkonyatkor,
még nézni is csodálatos.

Festeni sem lehetne szebbet,
mit ide varázsolt a természet.
Halkan játszik hárfáján a szél,
egy csodás dalt, mi szívünkig, lelkünkig elér.

November van, késő ősz,
csodálatos színes ruháját felvette
a rét s az erdő.
Erdeinkben van vaddisznó, szarvas és őz,
és sok sok apró vad, 
melyeknek az erdő otthont ad.
Menedéket keresnek, mielőtt jő a tél,
ne fázzanak, ha a hideg ideér.
Már hidegek a hajnalok,
a virágok rég elsárgultak,
szirmaik a földre hulltak,

Kint fúj a viharos szél,
tépi a fákról a megsárgult leveleket,
bentről a meleg szobából nézem 
a lassan szitáló esőcseppeket.
Késő ősz van, így november vége felé haladva,
még egy hét és itt van advent első vasárnapja.
Szalad az idő,
nemrég még szedtük a szőlőt, az almát, a szilvát
és a sok finomság most a kamrában már a télre vár.

Bár a remény gyenge szárnya repülni még nem képes,
szíve sóhaját a kalitkába zárt madárnak
a szél viszi  messzire, talán eljut a címzetthez.
Döbbenetes, mire képes a szív, ha így szeret,
átível a hegyeken át,
mert akadályt a szerelem nem ismer.
Szerelemért mindenre képes,
hogy övé legyen szép kedvese.

Haldokló hattyúlelkem némán magába zárta fájdalmát,
ne lássa senki vérző szívem fájdalmát.
Elveszett reményeim sokasága űzi megtaposott lelkem
pillangószárnyon repülő álmait.
Hittem a messzeségnek, a szép szavaknak,
melyek oly bódítóan hatottak,
mégis én aggódtam a múltért, a jelenért s a jövőért.
Tudhattam volna, hiszékeny a  gyermeklelkem 

Az éjszaka csendje rám borult,
s míg az égen millió csillag tekint le rám,
én  kisszobámban álmatlanul hallgatom
az éjszaka csodás hangjait.
A kertemben száz tücsök zenél,
s én hallgatom,  mit a természet 
a hegedű húrjain szívhez szólóan 
eljátszik nekem.
A fájdalom, mely életem része oly rég,
nem szűnik meg, velem él.

Egy kis nosztalgia, egy régi álom,
mely szívemben tűzként lángol.
Gyere csak, álmodozzunk
a boldogság vadregényes, rózsaillatú kertjéről,
mert ha elillan az álom, 
a valóság csendje megdermeszti lelkünket.
A hegedű húrján még zeng a dal,
mely szívünkre hat, boldogságot ad.
Ha elnémul a hegedű, lelkünk elmenekül,
nincs, mi enyhet ad.

Nézem  a sok száz csillagot az égen.
Kereslek kedvesem köztük téged.
Rád gondolok egyedül az éjszakában,
merre járhatsz, miért nem vagy nálam?
Hosszú az út, mit eddig megtettünk,
nehéz élet van már mimögöttünk.
Megszenvedtünk mindenért,
amit a sorsunk ránk mért.
Visszük terhünket, amíg bírjuk,
amíg egy ütemre ver a szívünk.

Csodaszépet álmodtam az éjjel,
szaladtunk együtt a virágos réten.
Magadhoz öleltél kedvesem, lágyan,
boldogabb ember nem volt nálam.
Beszívtuk a virágok bódító illatát,
néztük az ég bíborrá váló hajnalát.
Szerettek és szerettem!
Boldogok voltunk mind a ketten.
Sajnos, reggelre véget ért az álom,
azóta a helyem sehol sem találom.