Megjött a március, bár harcol még a téllel,
de győzni fog, tudjuk jól.
Már kibújtak a földből a hófehér hóvirágok,
s a napsugár lágyan cirógatja szirmaikat.
A hajnalok még hűvösek,
de a napsugarai már felmelegítik a délelőtti levegőt.
Jólesik a nap simogató sugara,
újra éled fű, fa, bokor, trilláznak a madarak,

Arra vágytam,
hogy szeress kedvesem,
hogy lágyan öleld a testem.
Arra vágytam,
hogy velem legyél,
félretéve mindent,
ami bánt, ami sért.
Szeretni önfeledten,
csak szeretni, szeretni.
Járni a boldogság útján,
s nem mindig betonfalnak menni,
ha gondunk bajunk nem tudjuk feledni.

Dalold el csodás gitár az én dalom,
hogy a szívem érte ég oly rég nagyon.
Dalold el gitárom,
mennyire hiányzol énnekem galambom.
Nélküled üres a szobám,
nélküled nincs hang a gitáron, s a zongorán.
Szívemben a hangjegyek dallamokat szőnek,
rólad szól kedvesem e csodás ének,
melyet szívem küld
a szelek szárnyán neked.

Ma még hiszed, reméled,
hogy tiéd lesz,
hisz lelkedben a tűz perzsel,
s remegő kezed keresi
a rejtett ölek völgyébe zárt boldogság
mámoros örömcseppjeit.
Még várod a tél után
eléd táruló tavasz melegére illatozó,
nyíló rózsabimbó szirmának rezdülését,
amit a hajnali harmatcsepp csókol, s
a nap első sugara simogat boldogan.

Kértelek hányszor, de hányszor.
Süket fülekre talált e pár szó.
Kérdeztem, szeretsz-e?
Válasz jött, de nem volt túl meggyőző.
Hittem minden szavad.
Hittem, mert hinni akartam,
bár szólt egy belső hang, ne hidd el,
ez csak illúzió marad.
Pedig oly jó volt hinni, hogy szeretsz,
hogy itt leszel mindig nekem.

Megfagyott rózsaszál dacol a faggyal,
szívében szerelem, az fűti s várja a tavaszt.
Reménykedve várja a melengető nap simogató sugarát,
mely elhozza neki szíve választottját.

"Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,"
Még dalolnak a madarak az ágakon.
De már az ősz szele beosont a fák közé.
Sárguló levelek hullanak a fákról.
Gyűjtik a nektárt a bogárkák és méhecskék.
Kaptárból csordogál a sűrű, édes méz.
De jő a hideg, elpusztul minden virág.
Itt van már, itt van az ősz a kertek alatt.

Oly szép e rózsaszál, 
fehér szirma porcelán.
Rózsabokor csodás dísze,
mintha menyasszonyi ruha lenne.

Apró fehér rózsabimbók sora,
s ha kinyílnak, hófehér bokréta.
Gyönyörködöm sokszor benne,
szívemnek a fehér rózsa a kedvence.

Minden virágot szeretek,
de hófehér rózsa a kedvencem.
Hófehér, porcelán szirmú rózsa,
szívemnek oly kedves virága.
Hajnali harmatcsepp csillog a szirmán,
mintha könnyezne, úgy tekint
énrám.
Nézem naphosszat a csodaszép rózsát,
becézgetem,
dicsérem szépségét, bimbóit.
Hófehér virága hamvas,
s oly törékeny a szirma,

Boldogság, szerelem,
így indul házasságba sok leány,
asszony lesz a lányból,
s hogy milyen lesz a sorsa,
még ő maga sem tudja.
Kalitkába zárt,
megfélemlített asszonyok élnek 
ma is sokan közöttünk.
Nem panaszkodnak,
titkolják, ami otthon a négy fal között
rájuk nap mint nap vár.
Mosoly az arcukon, a külvilág ezt látja, 

Ó, ha itt lehetnél végre nálam,
csókkal borítanám el a szádat.
Szívemben a rózsa rögtön kinyílna,
fájdalmaidra a két kezem gyógyírt adna.
Ó, ha eljönnél végre hozzám,
minden sebedet meggyógyítanám.
Szívem a szívedhez simulna,
az életed bizony megváltozna.
Ó, ha itt lehetnél végre nálam, 
meggyógyulna a múlt fájdalma,

Ha eljő a nap, talán egyszer,
s a föld az éggel összeér,
a szerelem győz,
s nem hagy cserben, 
aki jót ígér.
Ha itt lesz a fény,
s elűzte már a sötétet,
lelkünk megbékél,
nyugalom száll a megfáradt testre,
s mosolyogni tud a bús szív.
Hazaér a megfáradt vándor
és megtalálja végre őszülő fejjel
a boldogságot.

Hegyek ormán, erdő szélén
tölgyfa ruhám őszi színben pompázik.
Megcsodálják őzgidácskák, nyuszik,
mókuskák és sünik.
Dicsérik is, milyen szép őszi ruhát vettem.
sárga, piros, rozsdabarna díszíti a köpenyem.
A megérett makkjaimat mókuska az odujába viszi.
Színpompás ruhácskámat megcsodálja mindenki,
én lettem az erdő legszebb tölgye,

A tél fagyos lehelete jégvirágokkal díszíti
a szegényes kisszoba ablakát.
Spórolni kell a tüzelővel, messze még a tavasz.
Dideregve húzzunk magunkra még egy takarót.
Sajnos nincs több ruhánk,
reggelre így is átfagyunk.
A hótakaró még hiányzik a vetésről,
pedig nagyon kellene már.
Megvédené a hidegtől a vetést,

Egy pillanat, s elszállt az életünk.
Egy pillanat, és mi észre sem vettük.
Nem tudhatjuk, kedvesem, mi vár ránk.
Az életünk sebesen tovaszáll.
A centit valahol régen vágják már.
Egy pillanat, mely oly gyorsan elrepül.
A földön ennyi jut nekünk.
Egy pillanat csak, ennyi az életünk.
Hát szeressünk, amíg megtehetjük.

Nekem nem kell más, csak Te, 
ha jön az éj, s széthiti csillagporát.
Légy velem kedves, érted epekedem,
téged vár ölem nyíló rózsája,
ringó csípőm a szerelem dalára ring,
s visz a boldogság honába.
Ha jő az éj, csak te legyél velem,
téged óhajt duzzadó keblem,
reszket a vágytól, hogy a tiéd legyen,

Sziklák között egy mély barlang.
A kis csacsi arra ballag.
Répát majszol ő boldogan,
Most kapta a kis haszontalan.

Sziklák mögül sakál lesi.
Jó lesz ebédre majd neki.
Rá is ugrik a szamárra.
Ordít szegényke iázva.

Lá, iá, kiabálja.
Segítség jön, ő ezt várja.
Oroszlán jő nagy mérgesen.
A zaj álmából keltette.

Egy pad vagyok csupán a sok közül,
s boldog vagyok, ha valaki rám ül.
Ó, ha szerelmes pár ül énreám,
lesütöm a nem létező szempillám.
"Egész padlényem belekábul,"
reszket a lábam, s a támlám elpirul.
Most már kevesen ülnek le rám,
mindenki siet, ki erre jár.
Egy öreg nénike ül le gyakran,
itt siratja ő a múltat.