Szívemben száz cigány húzza a nótámat.
Boldogan táncolnék én a rózsámmal.
Táncolva repülnénk mi messzire,
oda, hol béke van és szeretet.
Itt hagyva minden fájdalmat, gondot, bánatot,
ott lennénk végre igazán mi boldogok.
Jó lenne, ha ez így lenne,
de élnünk nekünk itt kell.
Álmodni oly szép, oly mesés,
sajnos a hajunk lassan hófehér.

Kell nekem a vidámság és a nevetés.
Kell nekem a szép szó és a vidám nótaszó.
Kell nekem az ölelés és az édes csók.
Kell a nekem mondott csodás bók.
Kell nekem, hogy láthassam a mosolyod.
Kell nekem, hogy mindig szeress, angyalom.
Tiéd vagyok, ezt te soha ne felejtsd.
Kell nekem a két karod, mely átölel.
Biztonságot ad nekem és oltalmat.

Itt a hajnal, s én felébredtem,
érzem, nagy baj van.
Elment egy barát,
többé nem láthatom már.
Lelke az égbe szállt,
s remélem, megnyugvást talált.
Megéreztem, hogy távozott,
pedig tőlem oly messze volt.
A barátság, mely összekötött,
mégis ily erős volt.
Most búcsúzom, drága barátom, 
én könnyes szemmel elengedlek utadra,

Erdő mélyén öreg tölgyfa,
benne göcsörtös mély boltozat,
mely rejt egy meleg odút,
baglyoknak egy csodálatos otthont.
Ott lakik családjával 
egy öreg bagoly apóka,
kinek reszket már a szárnya,
pedig de messzire szállna,
odúja szélén áll,
s szegényke szédül már.
Tanítja fiát és unokáját,
hogyan kell fogni pockot, békát.

Oly sokat jelent e két szó,
becsület-hűség,
életünk két fontos szava.
E szerint kellene minden embernek élni,
máshova el nem térni.
Ha becsületszavad adtad,
azt be kell tartani minden áron,
nem adhatod fel az adott szavad,
semmi áron.
Hűséggel tartozol elsősorban a HAZÁDNAK,
ahol születtél, nevelkedtél,

A január végi hideg hajnalokon,
amikor a dér csodálatos csipkével horgolta teli
a fák ágait és az ember dideregve csodálja 
ezt a természeti jelenséget.
A fűszálakon a megfagyott harmat 
gyöngyökként díszíti a fövenyt.
A természet csodálatos alkotóművész.
Még egy téli hónap van előttünk,
és lassan érezhetjük újra a tavasz leheletét.

Január közepén itt a karnevál.
Mindenki eljött, úgy biz ám.
Remekül el lehet vegyülni a tömegben.
Senki sem ismerhet meg,
hisz álarcot viselek.
Remek a hangulat, igazi báli kábulat.
Azt tehetem, amit csak akarok,
hisz nem tudja senki, ki vagyok.
Remekül érzem így magam, 
mert én vagyok a karnevál legjobb táncosa.

Mindenkinek van, kit féltsen.
Akit minden bajtól védjen.
Félteni szívét, óvni, védeni.
Örökké szeretni, ebben nem tévedni.
Szeretni életre, halálra.
Ha fáj a lába, gyógyírt keresni bajára.
Ha fáj a lelke, megölelni, hogy feledje.
Ha éhes, megetetni, legyen mindig mit enni.
Szeretni mindig, hogy érezze ő,
nekünk most is ő a nagy Ő.

Elmúlt az ősz, a szép karácsonyunk,
egy kis puha, fehér hótakaróra vágyunk.
Itt a van már a január,
a fák ágain didereg a napsugár.
Kérésünk teljesült, hó lepte be a januári tájat,
zúzmara csillog, amerre a szemünk láthat.
A háztetők hósapkát kaptak,
a kályhában a tűzre fahasábot raktak,

Neked adom a szeretetem,
nekem nincs más egyebem.
Ez nekem a mindenem,
ezt most eléd én most leteszem.

Ha elfogadod, vigyázz rá,
ha nem kell, küldd vissza,
más örülne neki tán.
Szeretetet adni oly szép,

s ha viszonozzák,
boldog vagyok mindenképp.
Szeressünk hát emberek,
szeretet nélkül élni nem lehet.

Örülni kellene a legkisebb csodának,
a kövek között megbújó picinyke virágnak,
a napnak, mi nekünk ontja áldott sugarát
s simogatja megfáradt orcánk.

Örülni kellene, hogy mily szép kék az ég,
s hogy a bárányfelhők nem futnak szerte szét.
Örülni, hogy élünk, s van még mit remélnünk,
hogy szeretnek és szerethetünk.

Mennyi harc van már mögöttem a semmiért,
harcoltam a távolért, az elérhetetlenért.
Most, hogy a remény csírája újra szívemben virul,
a harcom a világgal csitul.
Rám köszönt a végtelen,
s reményt ad a felcsillanó értelem.
Mennyi harc dúl a lelkemben,
s győz egy elfelejtett érzelem.
Gyors léptekkel jön a változás,

Szívembe markol a fájdalom,
a remény lassan bandukol.
Bár az idő szalad,
a lábunk  már lassan halad.
Még zeng a karácsonyi ének,
csillognak az esti fények.
Messziről szól egy gitár,
szívem ilyenkor úgy fáj.
Eszembe jut egy régi ígéret,
gitározol egyszer majd nekem.
A gitár hangja szívemig hatol,

Ó. Drága emlékeim ködfátyolán át mostanában
sokszor föltűnik Édesanyám karcsú, törékeny alakja.
Ó. Drága Édesanyám, aki véres verítékkel  
hozta világra későn jött gyermekét.
Emlékeim verejtékcseppjeiben téged látlak, anyám.
Féltőn, de szigorúan neveltél,
s a szegénység, amelyből nem volt kiút,
megsebezte testedet, lelkedet.

Itt van már a karácsony,
fa alatt az ajándékom.
"Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon"
Az ajándékom gyorsan ki is bontom.
Benne csodás fotó van,
bizony a dédunokámtól kaptam.
Ő a legnagyobb ajándék,
nincs nagyobb boldogság ennél.
Két szép csillogó szeme, 
ha rám mosolyog, rögtön elolvadok.
Ő Levente, 
az én kis reménységem.

Kerek erdő közepében,
annak is a sűrűjében.
"Az élet egyre mélyebb erdejében"
ott lakik egy kicsinyke házban
egy vénséges vén öreganyó.

Megjárta már ő a hadak útját,
élete fonala fogytán van már.
Hű társa, az öreg Bodri kutya,
ki őt bizony  el nem hagyja soha,
a gazdájának megfogadta.

Dér lepte fák, jégvirágos ablakok,
a tél a széllel egy viharos táncot rop
már a havas tájon.
Reccsen a gyenge faág,
a jégcsapot nem bírja már,
letörik szegény, s huppanva földet ér,
a hótakaró biztos védelmet ígér.
Havas a táj, csúszik a szán,
a jégvirág az ablakokat beszőtte már.
Mind más és más, csodálatos látomás.

Még kell hinni,
hogy minden  újra szép és jó lesz,
béke lesz és nyugalom
nem háború és borzalom.
Még kell, hogy reménykedjünk,
mert remény nélkül elveszünk.
Még kell érezni szívünkben a szeretetet,
mert szeretet nélkül élni nem lehet.
Még kell bízni, hogy a megváltó eljön,
itt lesz, hogy végre helyére áll a világrend.