Ezek ők, kik
futó szélnek
fiút szülnek
rágalomnak

Ők azok kik
birtokolni
bátrak ölni
izmusokban
izmosodnak
fáradalmuk
gyümölcsei
forradalmak
munkát másnak
kenyeret maguknak
a jó szóból nem értenek

Hát legyen a vers szabad!
Amerre akar, arra szalad –
ne legyen kötött az istenadta:
nyitott az ég, s a vers alatta.
Ne álljanak a sorok vigyázzba,
tömböket minek alkossanak?
Hogy jegye legyen a strófája,

                 Feleségemnek

Elment ötvenhét? Ne törődje vele!
Rohan az idő? Nyugodjál bele!

Különös, különös karácsony volt,
még most is gyakran álmodom vele.
Baljós szél fújt, szürke havat hordott
ezerkilencszázhatvannyolc tele.

Tisztulj emlékezet,
töröld le tükrödről
a ráfagyott homályt –
gyerekkor tündököl

Folynak már a kísérletek –
szétküldtek pár kísértetet:
szórjanak próbaként
itt-ott a borba ként,

Réges rég egy hajnalon
az én lelkem angyalom
görcsbe rándult, s fáj nagyon.

                           (Pályázati vers)

Én eddig csak egy évet éltem,
ezért hát persze, hogy nem értem
mi fán terem a karácsony?

Magyar vagyok, az én nyelvem testvértelen –
szavam a Kárpátokról visszaverődik.
De mégis duruzsol benne az értelem,
s tisztán emlékezik el akárhány ősig.

Hol nincs hit ott nincs szeretet
Hol nincs szeretet ott nincs béke

Szesztelen esten
esztelen lestem:

        Példabeszéd - idegen tollakkal

Volt egyszer egy mesetenger,
nem járt arra sose ember,
nem láthatta volna úgysem –
nem vitt arra gyalogút sem.

A tél, ez a hosszú éjszaka
elbódítja a fákat –
ahogyan terjeng a dér szaga,
úgy vetkőznek az ágak:

Most minden az elmúlásra hangol,
a lelkemben száz halál barangol.
Szép halottaim a túlvilágon,

Sírváros utcáin kóboroltam mélán,
kerestem egy halott márvány otthonát.
Gyertyás gesztenyefák bólintgattak énrám,
hulló leveleik vezettek tovább.

Egyél magyar sok-sok banánt
áhítattal manna gyanánt.
Nem ég adja, hajón hozzák:
azon terem – méltó hozzád.