Váratlanul fröccsent rám a napfény,
árnyékom egy bokorra zuhant –
hunyorkásan figyeltem a tavaszt.
|
(átdolgozott változat)
Amikor belobban a tavasz,
kicsattannak a duzzadt rügyek
és villanydrótokon zajlanak
a madártollas, csőrös ügyek,
|
Majd mikor belobban a tavasz,
szétrobbannak a töltött rügyek
és villanypóznákon zajlanak
a madártollas, csőrös ügyek,
|
Ne féljetek tőlem – őrült nem én vagyok:
törpénél is törpébb agyaglábú nagyok,
|
Ó, a víz minden-forrás,
az élet őslevese,
gigászi körbeforgás –
cseppek közös ereje.
|
Ó, a tűz régi barát,
Prométheusz-szerzemény.
Villámló égi zsarát,
lobogó ember-remény,
|
Ó, a méh élő csoda –
halk, zümmögő zenészek
citerása. Ő soha
nem csügged: a természet
|
Úgy szeret engem a tél –
csókolnak szilánkos fagyok.
Tudja jól, hogy lelkem facér,
s mint ő, magányos vagyok.
|
Én csak úgy írom a dalt,
mert a lelkemben dal van,
s ha néha dúdolom is,
hát szerényen és halkan.
|
Nap közelben torz üstökös:
csóvája tépett, fénye matt.
Körötte szürke füst köröz –
|
Drága testvéreim! Szívem bő fájdalma
sajog e levélben, mély gyásztól áthatva.
|
Temetni jöttünk lehajtott fővel,
gyászzenét dúdol a lélek itt bent.
Az ember csak áll, szívére kő ver,
s mert tanácstalan, mélán tekintget.
|
Ó, az íj kecses, néma
gyilkos, kifeszült ideg.
Úgy lő a nemes célra
nyilat, mint fagyot hideg.
|
Ó, a nő örök Éva,
paradicsomi kertész –
hívja az ördög néha:
almája szerinte kész.
|
Ó, a férj házias vad,
szoknyától bűvölt őslény,
bár időnként kiakad,
ha rágja különc önkény.
|
Ó, a kör a teljesség
tökéletes zártsága,
a végtelen benne szép –
|
Ó, a bú: bánat öccse,
szinonima szomorka –
bú bánattal karöltve
az abszolút mogorva
|
Ó, a pénz Fönícia
átkozott öröksége,
a titkos alkímia
remélt aranybősége.
|
Ó, a toll a gondolat
vésője – papírra ró
messze vágyó csókokat,
s ígérvényt, mi biztató.
|
Ó, a π a számkirály:
kicsiny, s mégis végtelen-
oly sok elmét ráncigál,
mert képlete képtelen.
|