Különös, különös karácsony volt,
még most is gyakran álmodom vele.
Baljós szél fújt, szürke havat hordott
ezerkilencszázhatvannyolc tele.

Kutyaugatás tépte a puszta
fagyott csendjét, a fény is álmodott.
Alig pislogott az országútra
a ló, ahogy a szánnal ballagott.

Nagyanyám forró teával várt rám.
A sparhelt melletti székre ültem,
jégvirág olvadt, s az ablakpárkány
szélén lefolyt – néztem elmerülten.

A földes padlón sötét agyagmáz,
fal tövében sárga homokszalag –
a kis konyha páradús és hagymás
ködén az idő ment, de nem haladt.

Szerettem a halasi pusztákon
csámborogni társtalan magányban:
heteket töltöttem ott sok nyáron
át, s a derűt mindig megtaláltam.

A téli bóklászás kalandjától
talpam már bizsergett az út előtt:
vajon a hóba öltözött tájból,
ha látom, mit ismerek föl előbb?

Nagyanyóval fenyőfát kerestünk –
az erdő akkor még ingyen adta –
legyen igazi karácsony estünk
gyertyás fával, s örömmel alatta.

Hosszan tapostuk a puha havat,
a kuvasz is szügyig merült néha,
mikor fürge nyulak után szaladt,
s esélytelenül ugrott a célra.

A fák ágai pőrén vacogtak,
az ősz avart hó fehére fedte.
Úgy álltak, mint óriás halottak
a fák, s az erdő elmúlás kertje.

Tisztáshoz értünk, s mesélni kezdett –
kendőt lazított az álla alatt.
Vékony hangja megtörte a csendet,
míg a kis lucfenyők között haladt.

Azt mondta, hajdan állt ott egy viskó.
Ajtó, vagy ablak nem nyílt a falán,
félték őzek, kerülte vaddisznó –
nem is ember építette talán.

Boszorkányok háza volt! Szellemek
őrizték a négy sarkán erősen.
A tágas kéménylyukon ereszkedett
alá bentlakó, s a fáradt őrszem.

Fekete falait rozzant tető
fedte, mint egy felborult koporsó…
Ki arra járt, megfagyott a velő
benne: úgy állt ott, mint szobortorzó.

Régvolt Luca-nap nyirkos éjjelén
lajtorját döntött a ház ereszének
egy messziről jött kíváncsi legény
megtudni, hogy mások mitől félnek.

Belesett a bűvös kémény lyukán,
s körbenézett a benti világon,
majd az alapos kémlelés után
mint szélvész vágtatott el lóháton.

Amilyen sötét volt kívül a ház,
oly nagy fényesség áradt szét benne
úgy, hogy nem volt sehol egy tűzrakás,
gyertya, vagy lámpa nem tűzött szembe.

Csak épp lett a fény forrása nélkül –
kitöltött minden apró zegzugot:
egy tenyérnyi folt, ami sötétül,
sehol, árnyékot semmi nem bukott.

Nagy asztal körül ültek a vének,
két kezük a lapján, le tenyérrel.
Szájukon zsongott valami ének,
s a bútor táncra kelt. A sok némber

seprőt ragadt – azok meghajoltak.
Féktelen táncuk, mint a fergeteg
hömpölygött körbe. Seprőnyél koppant,
s ahány banya, az mind fent lebegett.

Aki élt és mozgott a tanyákon,
ásóval, baltával gyülekezett.
Üvöltő szél bukdácsolt a fákon,
s az őrület bolondgombát evett.

Lerombolták az iszonyat házát:
bíró döntését csendőr szólta szét.
Az asztalt ezer darabra vágták,
s a seprők halma tán még most is ég.

Onnan vett fenyőt az én nagyanyám,
ahol a lucaház állott hajdan,
az fénylett a kis konyha asztalán,
s mi énekeltünk alatta halkan.

2017.11.22.  Csorba Tibor